Nézzetek be hozzám, Kami könyvei fb

Obscuratus

INVALID

Eljön a világ vége. De nem abban az értelemben, ahogyan gondoljátok. A Föld bolygó pályára állt, ezen semmi sem tud változtatni mert útjába került egy közel akkora meteornak, amilyen saját maga is. A fegyverek; legyen az rakéta; vagy vegyifegyver csak rögöket képesek leszakítani a hatalmas üstökösből, de komolyabb kárt nem tudnak tenni benne. Törődjünk bele. Így minden kísérlet meghiúsul, hogy van menekvés. Mindmeghalunk! De el ne mondjátok senkinek A földi emberek persze nem tudják. Teszik a mindennapi dolgaikat. Próbálnak élni és túlélni, a föld bármelyik másik országában is. Óvodába viszik gyermekeiket. Felszállnak a reggeli buszra, hogy munkába induljanak. Csak a legnagyobb hatalmak tudják; ők viszont nem beszélhetnek róla, mert nem beszélhetnek több milliárd ember haláláról úgy; mint a pályát módosított Nostradamusok. Oroszország. Kína. Irán. Az USA. Egy emberként hallgatnak, mert nem céljuk, hogy az emberek úgy haljanak meg, hogy félnek. Hogy sírnak. De az idő közeleg. Megkezdődik a visszaszámlálás.

Te mit tennél, ha tudatában lennél mindennek? Keresnéd a megoldást? Vagy végnapjaidban csak azt tennéd, ami örömet okoz? Esetleg degeszre ennéd magad? Vagy a sárga földig innád? Szexelnél 0-24? Vagy csak el sem mozdulnál a gyermekeid mellől, egészen az utolsó lélegzetükig? Netán önként hajszolnád magad öngyilkosságba? Hogy azt érezd; van beleszólásod, hogyan és mikor halsz meg? Vagy…

A végsőkig keresnéd a megoldást, mert a remény, a te szívedben is épp úgy él, mint milliárdok szívében?

Ha egy kínai kutató megtalálná a megoldást és azt mondaná, ez maradt az egyetlen lehetőség; világszinten; hinnél neki?

A kínai, az orosz, az amerikai, és a balkáni országok közös erővel elterjesztenek egy vírust, amikor kiderül, hogy ez az emberiség utolsó esélye. Egy vírus, ami önmagában is felháborító és betegséget okozó. Pusztító. Mint 1920-ban igaz?  És ezt merik utolsó lehetőségnek nevezni? Ugye? Már pedig ezt.

Kíváncsi vagy, hova is vezet mindez?

Gyere olvasni Kami könyvei fb csoportba! Hamarosan debütál legújabb történetem INVALID címmel. A teljes szinopszis ott olvasható. :)

by

Kami

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

Peregrin azonnal fegyverei után nyúlt, hogy támadójába eressze a tárat, amikor figyelme saját háta mögé terelődött a zajokra, amik a föld mélyén gyülekeztek. Ahogy a lény kikelt a mélységből és szemei előtt tette fel fekete, bálnaméretű karmos kezeit a felszínre a fekete kráter mélyéről, a lányban meghűlt a vér. Fegyverei úgy estek ki reszkető kezeiből a hatalmas szörnyeteg láttán, mint ha megégették volna. Szembe fordult a hatalmas előmászó pokoli démonnal és ahogy annak elnyíltak állkapcsai üvöltés közben, Peregrin úgy érezte; elhagyta félelmében még saját testét is.

Csak fizikailag volt jelen, szelleme mintha szörnyet halni készült volna az elkövetkező másodpercekben.  Feltekintett a hegy omlásnyi, feketetüskés, pikkelyes, méregfogas varánuszhüllőre, de a lény világító szemei azonnal rabigába hajtották és képtelen volt elmozdulni onnan, ahol állt. Végtagokon járt, mint a krokodilok, de fogai inkább voltak kígyószerűek és inkább emlékeztette Peregrint egy lecsapó viperára, mint egy valódi aligátor bármely válfajára, még hosszú több méteres farka ellenére is.

A krokodil hosszú nyúlánk farka ezután mintha meglendült volna, hogy felé csapjon és mozgását követte a szörnyeteg törzse is, újabb épületeket téve a földdel egyenlővé.

Ahogy az épületek megrogytak, már nem kerülték el Peregrint sem, és úgy temették maguk alá a felsikoltó lányt, mint egy rongybabát. Még látta megvillanni Miura és Kazua hátát, ahogy egyszerre ugrottak érte, valahonnan a háta mögül, kardjaikkal szelve ketté a zúduló épület darabokat.

-          Az egyfarkú. Véletlen volna? – csattant fel Kazua és fáradhatatlanul kaszabolta le a zúduló köveket.

-          Aligha. Valami ide vonzotta. -  hasította a törmeléket Miura bőszen.

-          Ugyan ebbe az épületbe, amiben mi is a válaszokat keressük? Ne nevettess bátyám! Ha ez a lény itt van, ugyan azért érkezett, mint mi. Vonzza a Kilencfarkú lénye. A része akar lenni újra.

-          Ez csak egy civil, akit megszállt a Kijubi egyik levágott darabja, kisöcsém!

-          Attól még nem túl őszinte a mosolya! És különben is, honnan tudod, hogy itt nem ekkorák a krokodilok! Azon kívül, miért vagyunk, mind egy helyen? Ez túl egyértelmű egybeesés!

A kérdés hiába volt költői, mind a két férfi egy azon pillanatban fordult Peregrin felé, akit földre sújtott a látvány és tátott szájjal bámulta a hatalmas lényt.

-          Őt elvesztettük, ahogy látom. Nem fogunk válaszokat kapni, amíg ez az átokverte yokai itt van.  – csettintett egyet a nyelvével Miura. – Vidd el innen Peregrinát! Addig én…

-          A nevem, nem peregrina! – tört fel a lányból abban a pillanatban a valóság ereje ahogy meghallotta ezt az utálatos szót. - Mikuzune Peregrin vagyok! Ne használja úgy a nevem, mint egy mellékes jelzőt.

-          Szerintem, ne most vitassuk ezt meg! – Miura idegtépő sziszegése végérvényesen eloszlatta a lány kételyeit, ami az álmokat és a valóság határait illette. A kellemetlen alak csakugyan itt állt, neki háttal és azért küzdött, hogy életben tartsa. – De ha már itt tartunk, most, hogy mondja, ez a lény; itt; gyanítom, önért jött. Még ha ez valójában most engem is elképeszt. Érthetetlen, a Kilencfarkú miért választotta volna éppen magát. Ezt azonban ráérünk megvitatni később is. Tehát vagy vonuljon fedezékbe, az öcsémmel, amíg megteheti, és bízza rám a piszkos munkát, vagy…

-          Nem megyek vele sehová! – emberelte meg magát a lány haragvó tekinteteit egyenesen az ifjabbik szamurájba döfve, mint egy jelzés értékkel, hogy a férfinak eszébe se jusson közeledni felé.

-          Ami azt illeti, én se bíznék meg benne, rémes a modora, ami a nőket illeti, de tartok tőle; kivételesen nincs sok választása, Peregrina kisasszony. – de a férfi már lendült is előre, hogy célba vegye a hatalmas Kijubi-t.

Nem sokkal maradt le mögötte Peregrin sem, ahogy lángba borult elmével a rézüstökös kardforgató után indult, de már kapott is gránátjai után, hogy megcsáklyázza maga is a szörnyeteget.

Amikor első bombái nem sokkal Miura kardjának első csapásai közé ékelődtek; mindkettejüket hátra repítette a detonáció. Métereket szántották a talajt mire becsapódtak az épen maradt felhőkarcolók garázsaiba.

      A beálló csend egy pillanatig megtévesztette Peregrint és felujjongott a tudatra, gondolatban gratulálva magának; de mielőtt kiélvezhette volna a győzelem ízét, a sodró lökéshullámot újabb lökéshullám követte és válaszcsapásként a yokai démon két végtagja után a maradék kettőt is a felszínre húzta maga után, mint egy vérbeli krokodil és eltátotta állkapcsait. Végül feléjük indult.

-          Most felbosszantotta! – Miura hangja bár tényeket közölt, már kevésbé volt barátságos, mint annak előtte; miközben a rőt hajú férfi felkecmergett a talajról. – Hozzá teszem, engem is. Mindig ennyire szófogadó? – porolta le magát ezt követően a szamuráj és mérge szinte testet öltött, hogy Peregrin kezet foghatott volna haragjával.

-          Nem vagyok túl szabálykövető, ami azt illeti. – de a lány még hamarabb talpon volt, mint a furcsa harcos, mellette.

-          Igen, azt látom. Majdnem megölt minket! – fordult felé abban a pillanatban Miura és karon ragadta Peregrin-t. Maga sem tudta megregulázni készült, vagy szimplán csak jobb belátásra téríteni, hogy menekülésre ösztönözze, de ahogy belezuhant a csokoládé barna szemekbe; maga sem tudta volna megmondani mikor; de elveszett bennük egy egészen hosszúra nyúló múló pillanatig. Ahogy a szó a torkára forrt, meghallotta öccse vészjósló hangját a hátuk mögül és azonnal eleresztette a nőt, a múló pillanatokkal együtt hagyva hátra.

-                     Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor talán koncentrálnátok arra, hogy egy egyfarkú Icsibi mászott ki az egyik féreglyukból? Hogyan akarjuk legyőzni? Nem fogja fegyver. A kardom hatástalan ellene. – Kazua ekkor feldobta fegyverét lapjánál fogva vállára és végignézett újonnan alakult szövetségükön. Ezt követően félreérthetetlen rosszallással állta el Peregrin útját és lenézett a lányra. Csak, mint bátyjának, neki is felébredtek balsejtelmei és kivívta magának Peregrin teljes figyelmét. Felvette vele ezután a szemkontaktust; rabul ejtve sugárzó pillantásával hosszú másodpercekre; kutatva a válaszok után. De a csokoládé szemek néma hallgatásba burkolták tulajdonosukat, és ahogy Kazua felemelte szabad kezét, hogy ujjai köré fonja a nő egy tincsét; Peregrin észrevétlen az ifjabbik szamuráj torka alá csúsztatta szúrófegyverei egyékét.

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú részlet

Kami könyvei fb csoport

/Kép forrása: Internet

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

PROLÓGUS

Mikuzune Peregrin, a harmincöt éves, szingli, szabadúszó fejvadász egy éjjel furcsa álmot látott.

Egy félelmetesen gyönyörű nő elevenedett meg a szemei előtt, vérbe fagyva. A halálát okozó két nyílvessző, még alig olthatta ki életét, mert sikamlós vérét még nem mind nyelte el a néma föld;de már is két férfi érkezett a nő mozdulatlan testéhez. Mikuzune mintha érezte volna, mi következik, meg sem lepődött, amikor a szamurájok ezután elővették súlyos katana kardjaikat és szeme előtt választották szét Kilenc darabra vérbefagyott áldozatukat.

Levágták a gyönyörű nő mind két karját válltól lefelé. Lábait egyesével rugdalták arrébb, a metszés következtében. Fejét megragadva pedig lenyesték füleit; és kivésték szemeit. Végül pedig kivágták a nyelvét. Az egyik szamuráj ezt követően letérdepelt a szétkaszabolt porcelán fehér test mellé és kihúzta annak nyakából nyílvesszőjét; csak ezután hajolt oda hozzá, hogy még egyszer, utoljára ajkaival illethesse a halott nő homlokát. Mire féltérdeplő helyzetéből végül talpra kecmergett, már egyetlen könny sem volt a férfi szemében.

Peregrin elméjébe örökre bevésődtek kíméletlen mozdulataik miközben a tetem minden darabját jó messzire vitték a szamurájok után érkező elit katonák. A csillagalakzat közepén végül a két szamuráj vezér maga ásta el puszta kezével, áldozatuk törzsét és mire egy szerzetes megérkezett a Sesshōseki-vel, hogy a friss földhalomba állíthassa a felszentelt lepecsételt alaktalan, jellegtelen kőszobrot; Mikuzune Peregrin hallani vélte saját elméjében duruzsoló hangját. Mintha csak hozzá beszélt volna a szent ember; felismerte démonűző mágiáját.

            Ahogy a lány fejében értelmet nyertek a szavak, amiket még csak nem is ismerhetett, hiszen sosem tette a lábát Japánba; megérezte a lény erejét, aki épp most költözött a túlvilág helyett; éppen belé. A démon ezután széles üdvözítő mosolyra húzta élesen villanó fogait és főbiccentéssel hajolt meg szóra nyitva ajkait.

-          Miura no Szuke. Sose felejtsd el ezt a nevet, mert ez a név lesz a te veszted is. – suttogta a hang a lány fejében negédesen. -  Egy este Miura no Szuke álmában megjelenve, gyönyörű nő alakját öltöttem és kérleltem őt, hogy segítsen nekem, mert, ha nem, másnap meg fognak ölni. Szerinted? Mit tett Miura?

-          Visszautasított. – hebegte Peregrin félve, félálomban.

-          Másnap Miura no Szuke két nyilat lőtt ki rám. Az egyik az oldalamba, míg a másik a nyakamba fúródott.

Peregrin szeme azonnal kinyílt elvágva a beszélgetés fonalát. Az igazság az volt, hogy életében nem félt még ennyire. Tudatos énje pontosan tudta, hogy nem a valóságot látta vagy hallotta; mégsem volt képes elszakadni az álmaiban látott vérengzéstől. Sem a démon hangjától. Eszébe jutott a halott nő kivágott nyelve.

Ahogy sietve felült, zakatoló elméje azonnal apró lakása fürdőszobája felé kormányozta koordinálatlan testét, hogy az egész alakos tükörbe nézhessen, de saját álomittas arcán kívül már semmit sem látott, ami aggodalomra adhatott volna okot. Míg nem a démon hangja be nem úszott elméjébe újra tudatalattijából, és fel nem kacagott.

-          Ki vagy te? – rivallt rá a tükörképére a lány, de eszében sem volt választ várni egy élettelen tárgytól. Mégis mélyen belenézett a tükrön át, saját barna szemeibe. – Ez nem a valóság! Ez nem a valóság! – ugrott hátra végül Peregrin riadtan saját tükörképétől és kapkodva eltekerte a tusoló csapjait, hogy épp úgy, ahogy kikelt, világoskék halásznadrágostól, kék spagetti pántos topjában sebesen a víz alá álljon és egy hirtelen mozdulattal a két csap közül a melegvizeset elzárva; felébredjen a rémálomból.

Csak, amikor már saját sikolya előtört és reszkető hebegésbe csapott át, lehetett biztos benne, hogy tényleg ébren van. A hidegvíz kiűzte nemhogy holtkóros álmait, de összes félelmét is. Végre kapott levegőt és a mellkasát szorító émelyítő kellemetlen fulladás, távozóban volt; mire újra a tükör elé merészkedett. Ha jobban nem is festett csurom vizes ruháiban, hosszú derékig érő, még így is kikezdhetetlen hullámokban aláhulló gesztenyeszín, lelapult hajával, már sokkal jobban volt. Érezte, ahogy visszaszáll lelkébe a nyugalom és nagyot sóhajtott. Lehunyta csokoládébarna szemeit, hogy egy kis sörtés kefével elegyengesse, vastag gesztenyeszín szemöldökeit. Végül szemüvegéért nyúlt, a tükör melletti kis polcra, ahova előző éjjel tette, csak úgy, mint élénk zöld szemeit kölcsönző kontaktlencséit; miután hazaért a fejvadászkodásból. Amikor épp nem dolgozott, mindig a kellemes, tudálékos külsőt kölcsönző nagykeretes szemüvegét viselte. Ha álcának nem is volt épp a legjobb, nemtökéletes rövidlátóságát nagyban megkönnyítette. Kontaktlencsékben is jól látott, de hosszú órák elteltével nagyon tudták irritálni szemeit. Félálomban volt így is mire kivakarta a zöld lencséket szemgolyóiról, a megkönnyebbülést, még így is érezte elalvás előtt. Ahogy hagyományos szemüvege végre orrnyergére siklott, rámosolygott saját tükörképére.

A felcsapó pára megülte tükörre, csak ekkor rajzolt ki egy kilenc ágú csillagot a balsejtelem.

Peregrin pillantása, az ábrára libbent miközben eleresztette a kispolcot a rajta hagyott kezével. Ijedtében megbillent és a tusoló elhúzható ajtajának zuhant. Végül hátát nekivetve esett be két fenékkel megülve a talajt a hidegvíz alatt és újra sikoltani kezdett a lelkét megkörnyékező páni félelemtől. Ezen már a hideg víz sem segített. Megbokrosodó reszkető tagokkal ugrott talpra pillanatokkal később, hogy kimeneküljön a fürdőszobából, és mint ha eszét vesztette volna tépte fel lakása ajtaját. Képtelen volt egyedül maradni. Talán még mindig csak álmodott.

            Ha így is volt fel akart ébredni.

A lépcsőházi liftet elérve, eszement módon tapadtak ujjai a lifthívó gombra, és ismétlő mozdulatokkal nyomkodni kezdte a zölden felvillanó kapcsolót. A felvonó lefelé indult az ő szintjére. Már csak három emelet választotta el a hatodiktól. Már csak kettő. A nő nem is gondolkodott rajta, miért is a kilencedik emeletről indult, ahogy a lift kinyílt, Peregrin úgy ugrott be utastársa mellé, mint ha az élete múlott volna rajta és a fülke hátsó falához tapadt.

            Amikor azonban meglátta a liftben a tükröt, újra nagyot ugrott a szíve és elfogta a rettegés. Zavarodottan kezdett hátrálni, de a felvonó ajtaja ekkor csattant össze, elzárva a lányt a menekülési útvonaltól. Szinte sokkot kapott a felismerésre, amikor a lift megindult lefelé, anélkül, hogy kiszállhatott volna belőle. Riadtan penderült utastársa felé, mert az ismeretlen férfi nagyot köhintett Peregrin csuromvizes alakja láttán és sugárzó pillantásával, a nő átlátszó topjáról, egyenesen Peregrin szemeibe nézett; mielőtt kínossá válna, hogy tekintete olyan helyeken is elidőzött, ahol nem volt illendő. De már elkésett, ahogy a rettegő nő szemében meglátta a páni félelmet, el is felejtette a kínos helyzetet és vonallá préselte száját, majd össze is csippentette, hogy átgondolja a helyzetet. Ezt követően egy pillanat tört részéig habozva elnyíltak ajkai, de fogalma sem volt, hol is kezdje. Ez már a huszonegyedik század. A saját századában, a Heian korban, az 1200-as években egészen mások voltak a szokások. Ott teljesen tudatában a hagyományoknak vagy az illemnek, pontosan tudta volna, hogyan szólítson meg egy ifjú hajadont. Ez a helyzet azonban most más volt. Fogalma sem volt, mit tegyen vagy mondjon, így nem is vágyott fura szerzetnek lenni. Az egyszerűséget választotta.

Oka volt, hogy most itt van. Nem magától döntött így. Feladatot kapott. Ekképpen kellett hozzáállnia az eseményekhez. Az igazság pedig mindig annyival célravezetőbb volt és gyorsabb. 

-          A nevem Miura no Szuke. Az öcsémmel, Kazua no Szuke-vel, épp tegnap volt egy hete…

-          Nem érdekel a neve! – csattant fel megrettenve a lány és félve siklott közvetlen a zárt liftajtó mellé, hogy minél távolabb kerüljön a tükörtől és ha végre kinyílik a felvonó, elsőként hagyhassa hátra. Csak egyetlen egyszer engedte meg magának, hogy vessen egy gyanakvó pillantást utastársa arcára; annak neve hallattán. Amikor gondolataiban átvillant az a csók, amit egy ugyan ilyen nevű férfi adott szétkaszabolt áldozata homlokára; kirázta a hideg. A lány válaszát követően Miura keze bosszúsan a piros stop gomb mellé kezdett vándorolni, kellő óvatossággal, hogy Peregrin ne vegye észre.

-          Nézze kisasszony. Igazán nem akarok alkalmatlankodni, de nem vagyok idevalósi.

-          Ki nem találtam volna… Kérem ne nyomja meg azt a gombot! – halkult el a lány esdekelve ekkor és visszatartotta lélegzetét, látva, hogy utastársa hezitál a stop gomb felett. – Ki kell jutnom innen! Tudja… Tudja én Klausztrofóbiás vagyok és… - de látva beszélgető partnere pilláinak rebbenését Peregrin úgy döntött, ennél jobb kifogást kell találnia. Szorosan összezárta szemeit, hogy erőt merítsen és nagy levegőt vett, hogy kifújja frusztrációját. – Üdvözlöm, kicsiny hazánkban Miura no Szuke Úr! Remélem jól fogja magát érezni és… - zendített rá türelmetlen kedvességgel, hogy elterelje a figyelmet arról a bizonyos gombról. – Mondja csak jól érzik itt magukat a testvérével? Igazán örülök, hogy szomszédok lehetünk, még ha ma a szokottnál is kicsit idegesebb vagyok, higgye el, ez csak azért van mert…éppen vízvezeték szerelőért igyekszem. Tudja a lakásom… - mutatott végig vizes ruháin a nő hamisan csilingelő nevetéssel, de a férfi összeszaladó rosszat sejtető szemöldökei belé fojtották a szót.

-          Tudja kisasszony, az az igazság, hogy keresek valakit. Egy fejvadászt. A neve…

-          Peregrin? – de a nő hangja cincogássá vált, ahogy utastársa egyenesen rátenyerelt másik kezével is a stop gomb melletti oldalfalra, csapdába ejtve a nőt, miközben a lift szerencsével határos módon továbbra sem állt meg. Végig zavartalan folytatta útját.

-          Tehát csakugyan jó helyre küldött az az átkozott Genno. – esett alább a férfi szívélyes hangszíne és már csak a nem létező bajsza alatt mormolt egy pillanatra maga elé meredve.  -  Akarom mondani; ezek szerint a kisasszony ismeri ezt a fejvadászt? – mosolygott fel végül Miura szelíden és felsóhajtva utat nyitott egyik karjával, hogy ne ijesszen rá az idegen lányra.

-          Testközelből. - Ahogy a lány ajkain kibukott a kínos szó, mindketten elhallgattak

Pillanatokkal később végül Miura mégis csak visszaemelte kezét a zárt liftajtóra, véletlen sem akarva elszalasztani a nőt és ajkai ismét vonallá szűkültek, ahogy gyanakodva feltekintett a szemüveges csokoládészín szemekbe.

-          Mit is mondott, hogy hívják? – suttogott végül epésen és a lány megilletődő arcába akart hajolni, de Peregrin megelőzte és egy világbéke reklámarcra hajazó széles mosollyal átbújt fogva tartója karjai alatt, mielőtt a férfi újra beszoríthatta volna.  

-          Miért keresi a fejvadászt?

-          Csak neki személyesen fogom elmondani.

-          Akkor hát… Adja át neki, szívélyes üdvözletem! – csattant fel Peregrin felvillanyozódva, ahogy a felvonó megrándult és hűvös fuvallat fújta hidegre a vizes pólót a hátán.

Éles váltással ugrott ki ezt követően a férfi karjai közül, és már indult is a lépcsőház főbejárata felé, hogy hátra hagyhassa megrökönyödő utastársát, vissza sem nézve többet, nehogy elárulja magát. Miura furcsán, kurtán vetett felé egy töprengő pillantást. Ezt követően utána indult, kezeit óvatosan hosszúkabátja alatti katana kardjára csúsztatva.

-          Ugyan testvérbátyám! Egy csurom vizes, mezítlábas fehérnép! Csak nem kelt tán ekkora riadalmat! Bizonyára nem voltál kellően tartózkodó és kimért. Megijesztetted!

-          Kazua! Csak hogy itt vagy! Ha a viselkedésem hagy némi kivetni valót maga után csak az egyetemes törvény miatt lehet.

-          Azaz?

-          Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Nem mondhatod az embereknek, hogy a tizenkettedik századból jöttél! Genno szerzetes figyelmeztetett, mielőtt végig csinálta a rituálét. Ahogy azt sem, hogy a Sesshōseki kőben kárt tettek két héttel ezelőtt és a benne lakozó Kilencfarkú rókadémon újra elszökött, hogy emberi alakot öltsön. Amikor a tizenkettedik században Toba császár magához hívatott bennünket és azt az átkozott varázslót, Abe no Szeimeit; mert varázsló rájött arra, hogy Tamamo-no-Mae; azaz Toba császár felesége, kedvese, szerelmese, nem más, mint a leghatalmasabb Kilencfarkú rókadémon; már csak Genno szerzetes legerősebb mágiája segíthetett. A szerzetes szerint Tamamo-no-Mae, három legerősebb yokai démon, a Nihon san dai aku yokai-ok egyike volt. A varázsló azt állította, a nő, akit a császár a feleségének mondhatott; megmérgezte Toba császárt és démoni varázstudományát csakugyan arra használta, hogy elszívja a császár erejét. Toba nem hitt nekünk amikor még csak sejtettük ezt a császári udvarban, és nem hitt a varázslónak, Abe no Szeimei-nek sem. Végül egy szent rituálé megtartásával ösztönözték a gyönyörű császárnét, császára helyett, akinek az állapota csak romlott, hogy a szent rituáléval, Tamamo-no-Mae tisztára mossa azt a gyanút, miszerint ártó lélek. Persze annyira tökéletesen végezte a rá kiszabott feladatokat, és mondta fel a szent szövegeket, hogy még a varázsló is hitt neki. Ahogy Tobe császár is. Tamamo-no-Mae ott bukott el, hogy míg hazug szavaival azt győzött meg, akit akart; a szertartási botot már képtelen volt a kezébe venni. A szent ereklye nem állta érintését. De Tamamo-no-Mae hiába menekült el, ezzel csak azt érte el, hogy a varázslót végre félre állította a császár, és rábízta legjobb harcosaira felesége felkutatását és megölését. Tamamo-no-Mae testét és vele együtt lelkét mi magunk vágtuk kilenc darabba, hogy ha el is szökik; halhatatlan lelke, többé ne árthasson az embereknek. De ez nem jelenti azt, hogy hagynunk kell kicsúszni a kezeink közül. A követ, ami elzárta, megrongálták. Már csak abba bízhatunk, időbe telik, mire a Kilencfarkú kicune megtalálja a levágott darabjait. Addig van időnk nekünk is, hogy megtaláljuk és újra elzárjuk. Valami oknál fogva, Genno pont ideküldött bennünket amikor elvégezte a rituálét. Kizárt dolog, hogy tévedett volna. Oka van annak, hogy egy Peregrin nevű fejvadászt kell kövessünk.

-          Aki nem mellesleg most lépett olajra? – vakargatta meg szurok szín üstökét a harmincas éveiben jár ifjú Kazua és szálfa egyenes rövid haja frufruját elcsapta rikítóan kék szeme elől. Pillantása összeszűkült a megválaszolatlanul maradt kérdéstől és nagyon sóhajtott. -  Kard helyett, vidd inkább a kabátomat! Arra nagyobb szüksége lesz a mi kis Peregrinánknak! – nyújtotta ezzel hosszú fekete szövetkabátját testvérbátyja felé és rávillantak komolytalan gödröcskéi. – Gondolod, hogy ő lehetett a fejvadász?

-          Gyanítom. – torzult grimaszba Miura arca és átvette a kabátot. Végül hóna alá csapta, levéve kezét kardja markolatáról. – Igencsak zavarba jött, amikor megemlítettem, kit keresek. Véletlen lett volna?

-          Amikor a fejvadászra vadásznak? Mit mondtál, mi is a kisasszony teljes neve?

-          Nem mutatkozott be hivatalosan.

-          Hogy nem? Mit nem merészel! – gúnyolta ki testvérét Kazua és jót derülve elindult a lépcső irányába.

-          Itt laksz, már egy hete. Igazán megtanulhatnád kezelni ezt a fura, zajos dobozt.

-          Ó, nem azért gyalogolok, mert szükségét érzem, hanem mert nem akarok kiesni a formából, bátyám. Javasolhatom neked is…

-          Nem. Nem javasolhatod. És most, ha megbocsájtasz, ki kell derítenem hova mennek télvíz idején, az itteni nők. Nézz szét ebben a hatalmas házban Kazua. Keress olyan lakást, aminek ajtaját tárva-nyitva hagyták.

-          Mit is keressek pontosan bátyám?

-          Ez a lány menekült valami elől. Találd meg, hogy mi elől.

-          Ha halálra fagy, mielőtt megtalálnád, hozd el hozzám!

-          … akkor majd felmelegítem. – húzta kelletlen vicsorba száját Miura no Szuke és elviharzott a kijárat felé. Világos réz szín szálfa egyenes haja bronzból öntött palástként repült utána. Az ifjabbik szamuráj tudta, ez lenne az utolsó cselekedet; amihez kőszívű, rideg bátyja folyamodna, mégis megmosolyogtatta a tudat, miközben eljátszott a gondolattal, hogy ez az érzéketlen marcona; egyszer talán emberére akad. Egy szökésben levő kis peregrina, persze, vajmi kevés ehhez, de ha bátyja vakon született is; ha érzéketlen tud maradni a csuromvíz női idomok láttán; az ifjabbik fivér maga döntött úgy, hogy ez egyszer kevésbé lesz önmaga és nem ugrik rá azonnal a kínálkozó lehetőségre. Élvezte, ha bosszanthatta bátyját, de azt még jobban, ha a nők önként adták meg magukat a szellemesebbik felének. Mindannak, ami bátyja sosem lesz. S mindezt az orra előtt.

Miura megannyiszor csattant fel kisöccse bohémságára, ahányszor csak Kazua megnyert magának egy-egy újabb női szívet; vagy méltán nevezett trófeát. Ezt sosem lehetett megunni.

-          Hát jó. Azért egy próbát megért. – szelte ezt követően morcosan a lépcsőket az ifjú Kazua is, hogy minél hamarabb letudja a rá bízott feladatot. A tízemeletes ház véget nem érő lakásai órákra magukba szippantották.

Kami könyvei fb csoport

Kép forrása: Internet

by

Kami

Follomon Sárkányai könyvek - Sárkányok repülése 1.

Shelly bűnbánóan hallgatta testvére történetét majd ismét a sárkányra, vetette tekinteteit.

- Megszökhetnénk előle! Kiszabadítalak! Ha beljebb úszunk, eltűnhetünk a nádas alatt és a tó távolabbi partján lovak várnak és… - Shellong ekkor kikerekedett szemmel nézett ismét a mozgolódó sárkánygyíkra, aki feszengve tűnt el a szemük elől. Helyében egy tejföl szőke hajú férfi állt.

- Ez… - sápadt el a nő az ismerős arc láttán.

- Ő ott a parton…

- Follomon! – rikoltott dühösen Shellong és megindult a part felé ahol a kelta állt.

- Shelly! Várj! – rohant be elé ijedten Shila és kezeit a nő elé emelte, útját állva.

- El az útból!

- Megmagyarázom! – kiáltott a partra kicsörtető nővére után Shila aggodalmasan.

Shellong mezítelen testtel és lángoló arccal állt meg az elvigyorodó Follomon előtt. A férfi megnyalva szája szélét szórakozottan, végig mérte a tűzvész sújtotta női arcot, végül várakozón felvonta szemöldökeit és szelíden mosolyogni kezdett.

- El akartam mondani… Shellong… még a kocsmában… - kezdett bele végre a férfi türelmesen. – Amikor azt kérdezted, honnan tudom; ki vagy. Shila volt olyan kedves és sokat mesélt rólad. Így mikor találkoztunk, azonnal tudtam. De nem hallgattál meg… és az az idióta Worren is csak keresztbe húzta minden beszélgetésünket. Szóval ha … akkor most elmondom… nálam van a húgod… és… - Follomon már nem érkezett befejezni a mondatot, mert Shelly abban a minutában pofon csapta.

Csend támadt és némaság.

- Te … Te vagy az idióta! Eljátszottad a macsó szépelkedőt! A törtető, levakarhatatlan… - csattant fel Shelly, de ekkor már tudta, nem fogja befejezni a mondatot. Szemeiből könnyek csordultak ki, miközben hátat fordított a férfinek. Visszarohant ezt követően a vízbe és csuklón ragadta Shilát, maga után rángatva.

- Shellong! Várj! – állt ellen a lány nővérének és kitépte csuklóját a szorításból. – Follomon segíteni akart! De nem hallgattad meg!

- Ha nyíltan beszélt volna… Ha elmondta volna itt vagy… vele… De nem tette… Elhitette velünk, hogy egy…

- Hittél volna neki nővérem? Hm? Ha azt mondja, itt van Shila…és titeket keres… elhittétek volna??

- Follomon egy…

- Follomon segített, hogy végre egymásra találjunk. Miután leráztátok, követett titeket, majd eljött értem, és idehozott.

- Ő egy sárkány katona! Azok közül való, akik meg akarják ölni apánkat! És te Shila segítettél neki abban, hogy megtaláljon, és megállítson bennünket, mielőtt kiszabadíthattuk volna apát! Most hogy már mindketten itt vagyunk… egy sárkánnyal… nem hagy minket elmenekülni! Aláírtad apánk halálos ítéletét… - keményedett meg Shelly hangja. Szemein látszott a felismerés szikrája, miközben kiutat kezdett keresni szorult helyzetükből. Ekkor azonban mintha bevillant volna a gondolataiba még valami. Összeszűkült szemekkel fordult vissza a kelta felé.

- Hol van az öcséd Follomon?

- Vadászik. – hangzott a parton álló válasza fenyegetően. A nő azonnal megértett mindent. Arca élettelenné és sápadttá fakult.

- Worren…. – fordult el ezt követően húgától és futva gázolt a folyó mélyebb részeibe. Visszafelé kezdett úszni, arra amerről nem régen jött. Szántotta a vizet akár egy csónak, tudta minden késlekedő perc társa életébe kerülhet.

Pár perc elteltével elérte végcélját és rohanvást sietett ki a partra elszántabban, mint egy gladiátor. A lovakhoz futott, majd az egyik nyergén lógó kard után kapott. Maga elé emelve a kardot futott be a már kihunyt tábortűz mellé. Meg is torpant menten, amikor meglátta Worrent és az ifjú Tindell-t. A két férfi épp háttal ült Shelly-nek és nagy beszélgetésben voltak. Ám a halk neszt mindketten meghallották. Udvariasan elhalkultak. Majd talpra álltak.

- Hát akkor én visszamegyek Follomon-hoz… - köszörülte meg torkát az ifjú sárkány kölyök és visszaindult a fák közé.

- Hm… - Worren bólintott majd végig követte, amint beleveszik a fák sűrűjébe. – Hát előkerültél. Már aggódtam. – fordult ezzel a férfi a lány felé. Szemei kikerekedtek. – Tulajdonképpen… mi is történt veled? – nézett a kardot tartó mezítelen nőre és lesütött szemmel, grimaszolva ismét hátat fordított az elvörösödő nőnek. Majd saját hajába túrt. Megigazgatva copfját. – Ha az volt a célod, hogy elveszítsem az önuralmam, remekül csinálod.

/Follomon Sárkányai könyvek részlet/

Teljes tartalomért keressétek Kami könyvei fb csoportot

by

Kami

9. Fejezet

Kevés az ember, sok az emberszerű lény,
Sötét szobában épp csak dereng a lámpafény.
Az élet szép, csak te, Világ vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket.
Szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.

 Shellong, Worren, és a két tejföl szőke ifjú, már a sarki kocsmában üldögéltek, ahol nem rég még lárma és verekedés volt. Meghúzódtak egy üres elhagyott csücsökben, kerülve a feltűnést. Már az ifjabbik szőke férfi is magához tért a kábulatból, és némán kortyolgatott egy korsó sört.

 - Szóval… Kilenc élű tőr leánya. Mi szél hozott városunkba? – nézett az idősebbik fiú a lányra. – Talán keresel valamit, hogy ilyen veszélyes kalandokba keveredsz… itt?

 - Úgy látszik, nyomomban jár a balszerencse. – mosolyodott el Shelly, majd ő is sörös kupájába kortyolt. – De még mindig nem tudom, te ki vagy.

 - Az én nevem, Follomon. Ő pedig az öcsém, Tindell.

 - Ademo város ezek szerint utálja a keltákat. – horkant fel cinikusan Worren.

 - Ademo városa minden idegent utál… - suttogott alig hallhatóan Tindell.

 - Mi azért jöttünk Worren-nel, mert apámat elhurcolták. A nyomára kell bukkannunk. – Shelly láthatóan ennél többet nem igen akart elmondani, a keltáknak.

 - A… apádat? – vonta fel szemöldökét Follomon érdeklődve. – Ki merne ilyet tenni?

 - Ha tudnám, nem itt rostokolnék, nyomok után kutatva. – sziszegte a lány dühösen, és szemeibe könnyek szöktek. - Elhurcolták. Azt mondták, a Kilencéletű tőr hordozója veszélyes, mert erősebb még a királynál is. És ezt nem engedhetik. Meg fogják ölni.

 - Hm. Ez esetben… Az öcsémmel két napja láttunk egy rabszállító fekete hintót Ademo utcáin. Több mint ötven katona kísérte, nagyon fontos ember ülhetett benne. A katonák talpig felfegyverezve, szerszámíjak pajzsok, kardok és lándzsák. A hintót 4 éjfekete ló vontatta. A kocsis egy gyilkos ábrázatú alak volt. Látszott, mindenki, aki csak a hintóra vetette szemeit, halál fia lehet bármikor. Az emberek kerülték és szemlesütve, rettegve, siettek tovább, mintha mit sem láttak volna. Szóval azt hiszem, a hintó utasa az apád lehetett. Sőt! – meredt maga elé Follomon és összeszűkültek szemei. – Ezért övezte ekkora kíséret a hintót. Így már világos! – emelte fel hangját a férfi, és úgy látszott, mint aki megvilágosult, és olyan titokra derített fényt, amire senki más. Cinkos és győzelmes mosollyal nézett a lányra, és abban a pillanatban megfogta a szemben ülő Shelly kezeit. Majd maga elé húzta a törékeny női kezeket. Ezen, mindannyian megdöbbentek az asztalnál. Shellong összezavarodva kapta el tekinteteit és riadtan nézett Worren-re. A barna copfos férfi is összezavarodott, majd sután megköszörülte torkát és elfordult. Végül összefonta kezeit mellkasa előtt és hátradőlt a széken. Fészkelődött. Arcáról lerítt, kényelmetlenül érzi magát. Végül kelletlenül belenézett Follomon szemeibe és várakozón felvonta szemöldökeit. A tejföl szőke hajú férfi nem hátrált ki, állta Worren éles tekinteteit, és nem engedte el Shelly kezeit továbbra sem. Farkas szemet néztek hosszú pillanatokig, végül Follomon elmosolyodott, és mint aki megkegyelmezett, megnyalta szája szélét, majd ismét a lányra villantotta mélykék szemeit.

 - Tudom merre ment… az a hintó. – zárta le végül mondandóját Follomon.

 - Utolérhetjük? – suttogott a lány elhalóan, és lassan kihúzta kezeit a férfi markából.

 - Szerzünk lovakat. – suttogott a szőke vissza, artikulálva.

 - Honnan? – suttogott tovább Shelly.

 - Elkötünk párat odakint. – mosolyogta meg a suttogást a kelta és ismét a lány kezei után kapott.

 - Rendben! – csattant fel idegesen Worren. – Akkor ezt megbeszéltük. – ugrott talpra és kapkodva átnyúlt a kiürült korsókért. Épp úgy helyezkedve, hogy Shellong és a szemben ülő Follomon közé ékelődjön, miközben mintha mit sem venne észre, szöszmötölt a poharakkal. Shelly alig merve levegőt venni dőlt hátra, végül észrevétlen hálás pillantást vetett a barna coffos férfira. Láthatóan örült, hogy lerázta a keltát. Ekkor feljebb emelte tekinteteit és riadtan vette észre, hogy Worren mélyen a szemeibe néz, és megérti a hálás pillantást. Végül szétrebbentek és mosolyogva hunyták le szemeiket, együtt kecmeregve ki a székek közül. Ahogy elindultak azonban az ajtó irányába, a lány mellett megjelent Follomon és mint egy testőr karolta át a derekát.

 - Remélem Kilenc élű tőr leánya, nem bánod, ha ma én vigyázok rád. – szólalt meg nyájasan a szőke és az ajtó felé vezette az összezavarodó nőt.

 - Nos, én.. Én… - hebegett még ennyit Shelly elvörösödve és szemeivel óvatosan kémlelt körbe.

 - Ti kelták, barátságos nép vagytok, nem mondom. – nyitott ajtót nekik Worren, de úgy helyezkedett az ajtófélfához, hogy az ajtón csak egy ember férjen ki, egyszerre. Shellong ismét kiszabadult Follomon kezeiből, amikor a férfi el kellett engedje, hogy kijussanak az ajtón.

 - Ti perzsák, meg felettébb … udvariasak… - mondott még ennyit a szőke férfi ironizálva.

 - Ajtót nyitni egy hölgynek… ez a minimum. – vont vállat felderült, pimasz arccal a barna coffos férfi, és kezeivel kitessékelte a lányt, majd a keltákat.

 - Hát persze… - halkult el Follomon elindulva kifelé a nő után. Ekkor azonban Worren kétszer gyorsan felvonogatta szemöldökeit, pördült be elé, és mint aki jól végezte dolgát, először lépett Shellong után. Nem engedve előre a keltákat.

 - Shellong. Kelta barátaink, megmutatják, merre induljunk, aztán indulunk is.

 - Azt hiszem, inkább veletek tartanánk. – vágott közbe ekkor már élesen Follomon, észre vehetően nem tetszést mutatva Worren lerázó stratégiája miatt.

 - Arra semmi szükség. – mordult a férfira a barna coffos majd a kocsma előtt álló lovak irányába sietett.

 - Hm. – nevetett fel a szőke villanó szemekkel, majd a várakozó Shelly-hez lépett. – Úgy látom a fiúd, nem akarja a társaságunkat. – fogta meg a nő vállait határozottan. Ezt követően arcáról lefagyott a mosoly és mélyen a lány szemeibe nézett. Shellong zavartan kapta félre arcát kissé lefelé fordítva, de nem járt sikerrel, mert a kelta az álla alá nyúlt és felemelte a lány fejét. Ismét farkasszemet néztek. – Örülök, hogy megismerhettelek Kilencélű tőr leánya. Sajnálom, hogy utunk itt külön válik. Megteszek mindent, hogy helyesen igazítsalak irányba, és kívánom, hogy találd meg apádat. Sok szerencsét és… - ekkor a férfi elhalkult és ismét megnyalta szája szélét. Végül ajkai Shellong ajkait keresve, ütköztek bele a lány tenyerébe, amint óvatosan eltolta magától a férfi száját. – Azt hiszem… ha van szerelem első látásra hölgyem… rám talált. Ha egyszer befejezte útját, látogasson meg a birtokomon. Várni fogom. – suttogott még ennyit a nő fülébe lágyan. Végül eleresztette a lányt. – Szóval utatok… arra visz…

 /Follomon Sárkányai könyvek részlet/

Teljes tartalomért keressétek Kami könyvei fb csoportot

Kép forrása: Internet

Sárkányok repülése - FOLLOMON SÁRKÁNYAI 1.

8. Fejezet

Arany színben kelt fel a nap, halvány fénye óvatosan lopakodott be a házak közé. Minden csendes volt, és mozdulatlan.

Worren még mélyen aludt. Előző este Ademo városába érve betértek az első útba eső szállóba. Szobát béreltek. Lovaikat az istállóba hagyva tértek végül nyugovóra, átmeneti szállásukon.Shellong barna csuklyáját igazgatta alátűrve álomittas, kócos fürtjeit, megigazgatva derekán és lábain is. Végül kihúzva magát egyenesedett fel és kiosont a szobából. A szálló folyosóján suhanva, mint egy árnyék, fordult rá végül a lefelé vezető lépcsőkre, és macskaszerű léptekkel szelte át őket. Leérve, halkan osont keresztbe a nagy csarnokon, végül egyik kezét a kijárat gomb alakú kilincsére tette. Levegőt is alig véve taszított egyet az ajtón, majd kilépett a hajnali fénybe.

Ademo városa ekkorra már ébredezett. A pékek, a boltosok, pakolták ki áruikat, szekerek mozogtak, szállították az árut egyik helyről, a másikra.

Shellong óvatosan kerülgette a városiakat, igyekezve elvegyülni. Kiérve végül az ébredező forgatagból kanyarodott be egy útba eső utcára.

Abban a pillanatban nagyot ütközött és a földre zuhant. Ijedten kapta oda szemeit, hogy lássa, minek ütközött neki.

A földön tőle alig fél méterre egy másik csuklyás alak feküdt, óvatosan mozgolódva. Majd az idegen is rászegezte szemeit a lányra. Könnyedén tiszta kék szemei ifjú koráról árulkodtak.

- Én… sajnálom… - szedte össze magát végül az idegen és remegő hangja elhalkult.

- Én sajnálom. Figyelmetlen voltam. – állt talpra Shelly is. De épp, hogy felocsúdott már csak elhalványuló árnyékát látta az idegennek. Ezt követően összeszedte gondolatait és folytatta eredeti útját. Ám ahogy elérte az utca végét kiabálás ütötte meg fülét. Figyelmét a zaj irányába fordította, majd elindult a hangot követve.

A kanyarban egy kocsma állt. A kocsmából jött az éktelen lárma. Shelly nem volt tovább kíváncsi a zajokra. Igyekezett minél távolabb kerülni a helytől.

Ahogy barangolt tovább utcáról utcára tempója egyre lassult. Már épp célba vette a város főterén álló szökőkutat, hogy némi vízhez jusson. Ekkor, mint egy orkán erejű lökés, valaki, vagy valami nagyot taszított rajta szemből jövő irányból, és a lány ismét földön találta magát.

Már épp kiáltani készült haragjában, amikor meglátta, hogy egy tucat katona rohan el épp mellette üldözve valakit. Shelly talajon levő keze ekkor kitapintott a föld porában egy érme alakú tárgyat. A lány oda fordult és szeme elé emelte. Csak ugyan egy érme volt. Shellong zavartan állt talpra és gyorsan zsebébe rejtette az érmét. Majd megindult a katonák után. Tudni akarta mi történik.

Az utca végén ahonnan eredendően jött, rátalált ismét a kocsmára. A kocsma ajtaja be volt törve, láthatóan valaki erővel tért be. Ahogy azonban odaért, a katonák erőszakosan, ellenvetést nem tűrően hozták kifelé áldozatukat. Shellong felismerte benne, a nem régiben látott ifjú csuhást, aki rángatózva próbált kiszabadulni a katonák karmai közül.

- Eresszetek el! – ordított az ifjú. Ekkora már csuklyája nem volt a fején. Tejföl szőke haja, ifjú arca 15 – 16 éves fiúról árulkodott. Nagyon meg volt rémülve, mégis oroszlánként küzdött a tucat katonával.

- Add elő, amit elloptál te koszos tolvaj, és akkor elengedünk! – ordított rá az egyik tiszt és kirúgta a fiú lábait. Az ifjú rettegve omlott térdre.

- Nincs nálam!!!

- Ne hazudj! Az ilyen tolvajok miatt, mint te, tart Ademo itt.

- De akkor sincs nálam!! Nem én vagyok, akit kerestek! Sok a tolvaj Ademo utcáin! – ellenkezett rettegve a fiú. Ekkor feje megnyaklott, mert egy másik katona belekapaszkodott tejföl szőke tincseibe. A fiú fájdalmasan kiáltott fel.

Shelly-nek ekkor furcsa érzése támadt. Úgy döntött megmenti a fiút. És ekkor közbelépett.

- Ostoba katonák. Talán ezt keresitek? – kiáltotta el magát a lány és előhúzta zsebéből az érmét. Majd a szemük elé tartotta. A kocsma előtt megfagyott a légkör.

A tejföl szőke fiú ijedten bámult Shelly szemeibe, majd ájultan nyaklott el a földön, amint a katonák eleresztették. Mind a lány felé fordultak.

- Akkor most… futnom kellene… igaz? – vonta fel szemöldökeit a csuklya alatt a lány. – Szóval… uraim… Örvendtem. – pördült meg tengelye körül sietve Shellong és megindult amerről jött. Úgy futott, ahogy még talán sosem. Köpenye suhogott a lendülettől.

A katonák azonban ügyesebbnek bizonyultak és hamar utolérték. Végül dühödten vetődtek áldozatukra.

Ám ahogy felocsúdtak, vették csak észre, hogy egymás kezét – lábát szorongatják, mert foglyuk már nem volt karmaik között. Értetlenül néztek egymásra, majd szemükkel pásztázni kezdték a kihalt utcát.

Nem messze tőlük az egyik ház oldalában egy repedés tátongott. Az épület sötét árnyat borított rá, csak az vette észre a repedést, aki közvetlen közel megállt a fal előtt.

A repedésben Shellong guggolt észrevétlen. Kikerekedett szemmel próbálta venni a levegőt orrán, mert szájára egy markáns tenyér tapadt.

- Ne kiálts. – suttogott ekkor az árny a lány fülébe. Shelli bólintott. – Most óvatosan leveszem a szádról a kezem… - Shell ismét bólintott. Az árny ekkor eleresztette. Shellong óvakodva nézett rá az idegenre. Egy jó vágású, csillogó kék szemű férfi guggolt mellette, lovagkorra emlékeztető bőrből varrt felsőt és nadrágot viselt. Haja hosszú volt, majd derékig érő, és tejföl

fehér.

- Megmentetted az öcsémet. Hálával tartozom neked. – hajtotta meg ekkor fejét a férfi tisztelettudóan.

- Ne… Ne… erre semmi szükség… - jött zavarba láthatóan Shellong és elkapta tekinteteit, kikukucskálva a résből.

- Ha te nem vagy Kilencéletű tőr leánya… az öcsém már halott lenne. Elment a Lord kastélyába, hogy visszaszerezze apánk egyetlen örökségét, de óvatlan volt, és elkapták. Makacs a kölyök… ez kis híján az életébe került.

- Te… Tudod, ki vagyok? – képedt el Shelly és riadtan nézett újra a férfira.

- Nem tudom, végül, hogy úszta meg a kölyök, de ki érti a katonákat…

- Ezért úszta meg… - emelte fel a lány abban a pillanatban, a tenyerében szoruló érmét.

- Szóval nálad van az érme?

- Ezért követtek engem a katonák. – mosolyodott el lecsillapodva Shellong és a szőke felé nyújtotta.

- Nem felejtem el… Leköteleztél. – zárta saját tenyerébe az érmét a férfi, és ő is kikukucskált a résből.

- Elmentek a katonák. – szólalt meg abban a pillanatban kintről egy hang. Majd a résbe Worren nézett be. A fiatalok előmásztak a falrésből.

A barna férfi kezében a kocsma előtt hagyott ájult ifjú hevert.

(részlet)

Kami könyvei fb csoport

Kép forrása: Internet

(A kép Follomon karakterét ihlette)

SÁRKÁNYOK REPÜLÉSE

"Mozdulatlan térdel a harcos a parton,
Réveteg tekintete semmibe száll,
Keze békésen nyugszik a kardon,
Messze mindentől, valakit vár.

A tóban zajosan hal csobban,
Fodrok gyűrűznek lassan a partig,
Szemében a fény fellobban,
Majd kihuny, még mindenki alszik.
Elméje üres mélységbe zuhan,
De mögötte hirtelen árny suhan.

Kard röppen, vér fröccsen,
S ki térdelt, most áll,
Előtte az árny görnyedve omlik,
Közöttük vibrál a halál,
A legyőzött élete semmibe foszlik.

Fű közt piros ér folydogál,
Selymesen zöldell az ébredő liget,
Kardja csapásra készen áll,
Vér festi vörösre a part menti vizet.
--
Bármikor jöhet a pillanat,
Mely hirtelen mindent elragad,
S míg válladra száll az örök béke,
Tűnő árnyak közt már mindennek vége,
Csak nevek maradnak, s a különös vágy,
Hogy emléked tisztán éljen tovább."

1.Fejezet

 A pátoszi vidéken csend honolt. A szél sem rebbent a fák között. A házak egymás árnyékát követve értek össze, mintha egy talapzatra építették volna az összest.

 A homok halkan gyűrűzni kezdett, amikor egy árnyék suhant át futva. Lábait úgy szedte, mint egy parányi kis bogár. Sietett, és mindig árnyékról árnyékra haladt, hogy a hold fénye elől is rejtve legyen csuklyával takart arca. Mezítláb suhogott, mint egy macska, léptei épp csak felverték a port.

 Ekkor a titokzatos lopakodó elérte az út végét. Egyetlen lépés. Sóhajtott egy nagyot, megtapintotta a recés erezett kövekből kirakott kis kaput. Tudta ez a boltív kiút a szabadsághoz. Egyetlen lépés.

Lépésre emelte lábait, végül kilépett a holdsugárba.

 Szemei előtt ameddig a szem ellát homok, homok és még több homok. Még inkább a fejére húzta csuklyáját, lehajtotta fejét, és gondolatban indulásra ösztökélte magát.

- Gyerünk Shellong… - szólalt meg végül, mint egy saját magának.

 - Shellong!! Várj!!!

 Shelli egy suttogó vékony hangra lett figyelmes. Végül valaki hátulról elkapta az egyik vállát.A csuklyás árny ledermedve fordult a váratlan események irányába.

- Shila. Miért követtél? – suttogott Shellong is, nehogy felverje a gyanútlan csendet.

 - Sajnálom… Vigyél magaddal.

- Nem lehet. Ha velem tartasz, soha nem térhetsz vissza, mert egy szökevény leszel, és örökké menekülnöd kell.

- Ahogyan neked?-

- Én azért teszem, hogy megvédjem otthonunkat.

- Ahogy én is. Vigyél magaddal.

- Menj haza Shila.

- Nem leszek az utadban, ígérem.

 - 17 éves vagy, Shila. Itthon a helyed. Nem nyitok vitát. Most pedig ideje indulnom, mert hamarosan felkel a nap. Ha menni akarok a sötétség az egyetlen barátom.

 - Shellong. Akkor legalább vidd magaddal a család védő amulettjét.

 Ezzel Shila előhúzott barna csuklyája alól egy aranyszegélyes smaragdokkal kirakott, hajlított markolatú tőrt, és Shellong kezébe tolta.

 - A 9 életű tőr. Shila, hol szerezted?

 - Igen. Elloptam. – jelentette ki Shila mosolyogva.

 - Ezért még kapni fogunk. – nézett Shellong a csuklyába bújt lányra.

- Szóval ezért is magaddal kell vinned… - nevetett fel most már Shila megkönnyebbülten.

 A két árny ekkor hatalmas robajra lett figyelmes. Valahol a házak között mozgolódást hallottak.

 - Shellong! Jönnek a katonák! – kiáltott fel rémülten Shila.

- Menekülnünk kell. Ha elkapnak, végünk van. – ragadta meg Shellong a lány kezét és húzni kezdte maga után.

- Ha sárkány alakot öltenek, nem tudunk elfutni előlük! Shellong! Indulj! Elterelem őket! Nem tudják, hogy ketten vagyunk. Ha engem elkapnak, nem keresnek tovább egy lelket sem.

 - Shila! Ha elkapnak, bajba kerülsz!

 - Nem kell megköszönnöd. Most pedig fuss! – lökött Shila egy nagyot Shellong-on majd elmosolyodott, végül ellenkező irányba iramodott.

- Shila… - kapta szája elé kezét Shellong ijedten, hogy elfojtsa saját sikoltását. – Visszajövök érted… - indult el a sivatag felé nagy végre, olyan nagy léptekben, mintha bármelyik pillanatban élete utolsó lépéseit tenné. Ekkor zajt hallott. Felismerte Shila kétségbeesett, megvadult hangját, amint épp a katonákkal dulakszik, és riadtan magyarázkodik.Végül Shellong összeszorította fogait és nagyot csapva csuklyája aljával, tűnt el a sötétségben.

 /FOLLOMON SÁRKÁNYAI 1. - Sárkányok repülése/

1.rész

Kép forrása: Internet

Ehren, oroszlánként küzdött, hogy kivesse elméjéből és testéből az Ördög Vasvilláját; de az ördög fegyvere, legalább olyan erős volt; ha nem erősebb; és a fekete tisztbe ártotta magát, szétterjedve vérében, mint egy toxin. Testét és végtagjait addig csűrve-csavarva, nyújtogatva, míg egyetlen ép csontja sem maradt. Savként kezdte feloldani csontjait ezután; hogy Ehren már ordított a fájdalomtól.  

      A külvilág felé ez nem mutatkozott meg; de Ehren tudta; milyen árat fizetett azért, mert ellenállt a Vasvilla parancsainak.

Darkness megtörte lelkét, és addig kínozta, míg megrogyott a fájdalom súlya alatt.

      Ez volt a fegyver igazi arca, és valója. Bárkit elpusztítana annak érdekében, hogy akaratát véghez vihesse.

      Az astrok őrnagy; és Darkness utolsó szemben állása volt. A hercegnő megígérte Ehren-nek; a halált.

A férfire nem vár jobb sors; ha önkezűleg akarja forgatni, és felhasználni.

      Ezt senkinek nem fogja az ördög vasvillája megengedni.

Megöl bárkit, aki ellenszegül. Még saját fegyverhordozóját is.

Mióta a vasvilla kinyilvánította akaratát; mi szerint ő irányítja a férfit; s nem fordítva; a fekete ház utolsó őrnagya, megadta magát neki, és meghajolt érdekei előtt. Még ha nem is látta senki; a lelke; már ha egy démonnak létezik ilyenje; a lelke teljesen elsorvadt a fegyver valódi hatalma alatt.

      De ezt soha nem tudhatta más, s nem látták a kívülső szemek, mert Ehren; halt volna ezer halált is; mint hogy kiderüljön, milyen pokoli börtön lett a jussa. Rab volt saját testében. Darkness démoni erejének rabja.

Ha tudná bárki, mire kárhoztatja ez a fegyver a viselőjét; nem lenne senki, aki meg merné kockáztatni a megszerzését.

      Ehren fél karját odaadná azért, ha ezt a szimbiózisban rátelepedő fegyvert, valakire átruházhatná.

Nem áldás volt ez, és nem megtiszteltetés; hanem a legnagyobb átok.

      Esélye sincs megszabadulni az Ördög Vasvillájától. Ahhoz előbb saját testét is bele kell vetnie a Sztix-be.

A fegyver csak egyféleképpen fog leszakadni róla. A gazdatest halálának pillanatában.

      Ehren választhat.

Darkness végezzen vele, vagy a férfi végezzen saját magával. Amíg be nem következik valamelyik a kettő közül; élheti kiváltságosan nyomoróságos kis életét. Nagy tisztelet elvégre, hogy az Ördög Vasvillája kiválasztotta magának. Csak, mint ha arra nem számolt volna, hogy ezzel a fene nagy kiváltsággal; maga az Ördög bújt belé.

      A fekete őrnagy társai érdekében, és mindenki érdekében remélte, hogy lesz elég ereje, vagy elég csontja; kitartani a csatározások végéig, és trónra ültetni a hercegnőt, ha muszáj; mielőtt megfertőzné hatalma, bárki más testét és lelkét is.

Ehren őrnagynak nem volt választása. Nem tudhatta előre mi lakozik ebben a törékeny kis hercegnőben. Másoknak még lehet választása. – nyitotta ki belső lelki szemeit ekkor, és saját lelkét látva a kard árnyékéban; még jobban elérte a keserűség; mint eddig bármikor is.

-          Na , elégedett vagy? – szólította meg kellemes, érdektelen tenorján a hatalmas kardot, mely lelke helyén terebélyesedett.

Egyenlőre. – válaszolt a Sötétség; és hangja megülte Ehren minden végtagjait.

/Ördög bújt beléd - Kami könyvei/

Kép forrása: Internet