OBSCURATUS
1.Fejezet
Raphael Hitch a neuschwanstein-i kastély melletti; hegyekben eldugott kis otthonában végre megtalálta a békét. Mióta a Demortumok megrohanták a fél világot a turisták be sem tették a lábukat a Fussen városához közeli, lélegzetelállító szépségű, Bajor-Alpokban megbújó mesebeli kastélyba. Hitch persze nem itt lakott, de a lélegzetelállító látvány, mindenért kárpótolta. Az idejét nem tudta mikor járt itthon utoljára, most mégis annyival csendesebb volt ez az örökké nyüzsgő környék. Pedig a nem messze álló kastélyt még csak nem is menedékül építették az itteniek a valaha volt 18. században, hanem hogy II. Lajos bajor király személyes „menedékhelyeként” szolgáljon, amikor visszavonulna a valóságból az álomvilágba. Az idilli kép nem is lehetett volna ennél békésebb; Hitch mégsem érezte magát kellően biztonságban. Ha valamit megtanult a néhány nap alatt, hogy ezek a szörnyek, bárhol megtalálták a lassan talpalattnyira zsugorodó világban. Ha élni akart mozgásban kellett maradnia. Ez persze nem azt jelentette, hogy ne pihenhetne egy-két napot; elvégre nem sietett sehová; de maga a tény, hogy a ház üres és lakatlan volt; nem sokat dobott komfort érzetén. Az éléskamrák, csak, mint a hűtők, szintúgy üresen álltak, így hát nem rostokolhatott sokáig egy helyben. Bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, hátra kellett hagynia Hamupipőke kastélyának elnéptelenedett békéjét és üvegcipője helyett felhúzni nyúlcipőjét.
A Schwangau községben majd kerít enni valót, de csak akkor, ha újfent beáll az éjszaka. Fényes nappal botorság volt egyedül vásárra vinni a bőrét. Ha szerencséje lesz az éjjel végig haladhat Marienbrücke híd mellett fekvő alig 3000 főt számláló üres kis földdarabon, ami valaha az otthona volt, és úgy hagyhatja hátra, hogy még egyszer életében utoljára láthatta. De amennyire közel volt a déli partokhoz, elképzelhetetlennek tűnt a maradás gondolata annak fényében, hogy ezek a szörnyek, épp a partokat özönlötték és árasztották el. Ahogy egyre bentebb ették magukat Bábel Tornya felé, Európa szívébe; ha a csúszómászóik nem is, de a repülő rémek előbb-utóbb megtalálták volna, a legmagasabb kastély legeldugottabb tornyában is. De Hitch-nek fogalma sem volt, hová is mehetne innen. Sehol nem volt már biztonságos.
Miközben az éhség lassan utcára űzte, keserédesen bezárta maga mögött az ajtót. Mint ha bárki is bejönne; és miközben leszállt az éj hátára vette saját úti lapuját. Csak a sötét jelentett menedéket ebben a szörnyek eluralta világban.
Igyekezve haladt végig az apró község egyetlen utcácskáján és groteszk módon megmosolyogta saját tükörképét a pékség ablakában. Végül bőrveretes barna kabátja foltfelvarrásos könyökével betörte az ablakát, és benyúlt fekete kesztyűs kezével, hogy elfordítsa a zárat. Nem időzött sokat. Csak fogta a három, talán négy napos kenyereket és amennyi csak fért, begyűrte ócska kis katonai hátizsákjába. Nem rég a katonai autóról lopta, amivel járőröztek a katonák Bábel Tornya körül. Az őket ért támadás után, Hitch tudta, úgy sem lesz már rá szükségük; így amikor a demortumok egyik fajtája, amiket az emberek elneveztek FullDrillok-nak; megtámadta a katonai utasszállítót; táskástól távozott; felkészülve a következő időkre. Élelmet szerezni nem volt nehéz annak fényében, hogy a világ egy része szellemvárosok tömkelegévé vált, de a tudat, hogy nem tudhatta biztosra, melyik lesz az utolsó vacsorája; nagyban befolyásolta kóborlásait. De nem volt ideje az önsajnálatra. Csak elvette, ami kell és már állt is tova. Két hete ebből álltak napjai. Rejtőzködött, menekült és figyelt. Teli volt papírfecnikkel, ahova televíziós közvetítések híján maga is felskiccelhette tapasztalatait a látottakról és hallottakról.
Lassan elektromos áram és tiszta ivóvíz sem maradt. A lények megtalálták a módját, hogy az utolsó emberig, egy helyre tereljék a humán entitásainkat. A félelem nagy úr volt. Szerencsére fényes nappal nem igen lett volna szükség elektromos áramra. A víz kérdés persze már súlyosabb gondokat okozott.
Az ásványvíz készleteket gyorsan lerabolták, az élelmiszereket és mindent, amit lehetett próbálták az emberek begyűjteni ezekben a központosulásokban. A kisvárosok, falvak, községek boltjai azonban feltöltve, érintetlenül álltak, mert a partvidékekre és külterületekre már senki sem mert kijönni többé értük. Csak az ilyen kóbor lovagok, mint Hitch; jártak egyszer-egyszer ezeken a köztudatból is kieső helyeken.
Hitch hátrahagyva a pékséget egy apró élelmiszerboltba is betért és ami csak fért, ásványvíz, babkonzerv, löncshús, minden, ami csak tartós élelmiszernek volt mondható, hajigált befelé táskájába. Bízott benne, annyira azért még kitart a sötétség leple, hogy ezzel a jól megpakolt batyuval révbe érjen, mielőtt felkel a nap.
Mint egy málhás igavonó, hagyta hátra a közértszerű apró üzletet, hogy útra keljen, elhagyva a déli partokat. Messzire kerülte a nyugati peremvidéket, ahonnan jött, és ahol megtámadták a katonai konvojt a szörnyek. Ha sejtései nem csalnak, az ellenkező irányba érdemes indulnia, toronyiránt ellentétesen a bajjal, minél előbb elhagyva a vizek melletti városok környékét. A természetes vizek ugyanis, erősen szállító jelleggel bírtak, ami a Demortumokat illette. A víz alól érkeztek és a Csendes-Óceánt övező tengerek, folyók olyan helyekre is elvitték a fajtájukat, ahova az emberek nem is gondolták volna.
Az öt fajta Demortum közül, az első, amit az emberek első riadalmukban rendszerezni, vagy még inkább emlegetni kezdtek; a LocMansin-ok voltak. Ezek a szörnyek félig emberek, félig polipok voltak. Hosszú piszkosfehér haj keretezte arcukat, és mintha csak valami mutáns elfek lettek volna; hegyes fülük leginkább viccesen arra emlékeztetett mindenkit, aki csak láthatta őket. Fekete szarvaik, mint egy muflon agancsa kunkorodtak hátra fejük tetején. Csúszva közlekedtek, mert a polipkarjaikat alkotó gusztustalan kinövések önálló életet éltek és képesek voltak előre vinni a pöffeszkedő szörnyetegeket. Hitch feljegyzéseiben grafikák is szerepeltek arról, milyenek is voltak, de színes ceruza híján lilás árnyalatú bőrüket már nem bírta megfesteni. Grafit ceruzáival, árnyalni próbálta ugyan ezeket a lényeket, de hasznosabbnak vélte leírni tapasztalatait, mint rajzokra elkoptatni maradék ceruzáit. Így hát leginkább az kapott fontos szerepet skicceiben, hogy a LocMansin-ok; ezek a polipszerű elfek, értelmes lények voltak. Zömében megfigyelők és képesek a kommunikációra, egymás között. Nem vérszomjból öltek. Ez tette őket olyan félelmetessé. Kifinomultabban cserkészték be prédáikat. Falkába tömörültek. Együtt vadásztak. Hitch szerencséjére, sosem látott testközelből ilyen lényeket, de látta, őket a sajtóban, amikor azok, lerohanták az első városokat. Akkor még volt tévéadás.
A második fajta Demortumok, amit az emberek számontartottak; a FulDrill-ok voltak. Nyolc ízelt lábú, pókszerű teremtmények, amiknek emberszerű törzse volt deréktól felfelé. Piros szemű ragadozó íriszük talán még infralencsével is rendelkezhetett, de Hitch ezt csak feltételezte. Lehet, hogy csak szimplán rikító piros szemük nem szolgált magasztosabb célokat. Ha képesek voltak a lények hőérzékelésre, Hitch inkább nem szerette volna megtapasztalni, eme gyanúját, mert az azt jelentette volna, hogy épp ilyen szörnyek járnak a nyomában. Azt még ezek mellett az ismérvek mellett sem érkezett felfedezni, ilyen rövid idő alatt, hogy vajon a FulDrill-ok képesek e valamiféle kommunikációra egymás között. Az egyetlen, ami szemet szúrt az a páros szervük volt. Skorpiófarok nyúlványaik, amik a testük fölé hajlottak ugyanis páros szervek voltak. Míg az egyik vágott, mint az ostor és elterelte az áldozat figyelmét, a másik farok végződés méregmirigye gond nélkül vitte be a győztes találatot és juttatott valamiféle bénító idegmérget a földre vitt zsákmányba. Nehéz ellenfélnek bizonyultak, ugyanis nem lehetett tudni, melyik méregmiriggyel fognak szúrni és melyikkel csak csapni. Mindkét skorpió nyúlvány képes volt mérget fecskendezni. Hitch azon szerencsések egyike volt, aki láthatott támadni egy ilyen lényt. Amikor leugrott maga is a katonai szállítóról az egyik kevésbé szerencsés társa egyenesen belefutott egy ilyen FulDrill-be. A lény leterítette, de nem falta fel. Csak harcképtelenné tette. Ami inkább aggasztó volt, hogy nem megette áldozata elfolyósodott szerveit, mint ahogy egy pók tette volna; hanem szimultán a menekülők szeme láttára levágta ollós végű csáprágóival zsákmánya fejét. Végül faképnél hagyta. Hitch-nek menekülés közben olyan benyomása támadt, sporthorgászat zajlik le a szeme előtt. A FulDrill-ek élvezetből gyilkoltak. Tehát meg volt hozzá az értelmi képességük. Ha pedig így volt, akár kommunikáció képes lények is lehettek. Hitch ennek örült volna legkevésbé. Mert, ha kommunikálnak, akkor terveznek, és ha terveznek; csak, mint a LocMansin-ok; nehéz lesz őket kijátszani. Főleg egymás ellen. A falkába verődött szörnyeket nehéz volt lerázni, vagy akár legyőzni. Ők nem olyanok lehettek, mint a tápláléklánc legalja. Nem dobták volna oda egymást. Maximum sebesültjeiket. Egy szörnyű faj, és mégis emberségesebb, mint maguk az emberek. Részint vicces volt a tudat, de még inkább elkeserítő. Az egységben az erő, elvét, talán rájuk volt érdemes alkalmazni; nem a magát embernek tituláló, teremtés koronáira.
Hitch átnézve jegyzeteit néhány falat kenyeret dobott szájába, ahogy az egyik barlangba behúzódott és tüzet gyújtott, hogy megmelegedjen.
A harmadik, a demortum fajok közül, amiknek az emberek nevet adtak; az Uribok voltak. Ezeknek a ragadozómadárszerű embermagas lényeknek négy karmos lába volt, amik fejenként három-három ujjpercben végződtek. Járáskor a földet kaparták, akár az eke. Acélfekete, tollas szárnyuk és egyszínű fekete fejük; ellentétben állt gepárdvékony testük fehérségével. Kevésbé vakítottak, mint egy Blend-A-med reklám, inkább törtfehér vagy csontszín jellemezte őket, sem, mint mennyei szépség. Csőrük, fejükhöz képest is igencsak nagynak volt mondható; talán aránytalanul is. Néha már azt beszélték a portyázó őrszemek is, az Uribok csak hosszanti slagvékony farkuknak köszönhették, hogy egyensúlyban tudták tartani testüket. A nagy csőr, húzhatta őket előre, nem vitás. Persze, hamarabb esik piros hó, mint hogy egy uribot orra bukva lássanak; de az embereknek mindig kellett valami, amivel kissé el tudják venni a dolgok élét. Mint abban a filmben a mumus, amikor kiugrott a szekrényből. Commiculus; és a csőrmester megfekszik. Bár lehetetlen volt, de azért elképzelésnek nem utolsó. Mégis egy olyan lényről szólt a fáma, ami nemhogy négy karmos lábán nem volt képes elhasalni, de még repülés közben is jobban manőverezett, mint Amelia Earhart. Talán a legnehezebb volt elkerülni az összes demortum közül.
Ellentétben azokkal a lényekkel, amiket az összes köztévé Gabalutoknak hívott, kezdetben. Tévé azóta már nincs, Gabalutok vannak. A műholdak szórását helyenként még fogták a katonai erődök, ezt az alfajt lehetett látni mégis a legkevésbé. Agyatlan dűnekukacok voltak; gyűrűsféregtestű dögevők; egyik végződésük színtiszta száj; hatalmas villanypózna méretű fogakkal. Többnyire a föld alá húzódtak, de hiba lett volna azt hinni, hogy azért amiért a legtöbb féreg. A Gabalutoknak is épp úgy szüksége volt a napfényre, még ha sárbarna gyűrűik nem is a napon asszimilálódtak egész nap; néhány óránként, mint a bálnák; feltörtek a mélyből, hogy jó fényevők módjára nagyot pippantsanak a D-vitaminból. Hogy egynémely képviselőik milyen nagyra is nőttek; az embernek elképzelése sem lehetett, mert a Gabalutok rejtőzködő életmódot folytattak és csakugyan a pokol fenekéről keltek ki olyankor, amikor az ég felé nyújtóztak; de hogy testük föld alatti része milyen mélyre nyúlt, nem volt ember, aki látta volna. Vagy aki látta és elmondhatta volna. Már akkor megkezdték az emésztést, amikor saját fogukon kívül más is bekerült abba a bűzös, rothadó szájukba. Kalandos utazás lehetett egy kilométeres tápcsatornán végigdriftelni és kikötni egy marék hamuként ott, ahol már a szivárvány is véget ért. De nem lehetett felkészülni ezeknek a demortumoknak a támadására, mert hacsak nem hallotta az áldozat a saját fülével, hogy közeledik, valahonnan a kínai nagyfal túloldaláról; mire a föld feltört s vele együtt a Gabalut is, már késő volt.
És akkor még nem esett szó a legádázabb förgeteg képviselőiről, a Markivokról.
Fekete hajú, fehér szemű; hogy pontosak legyünk; szürke hályogszínű félpáncélos lényekről. Kétlábas alakjukat bármennyire hasonlítottak is a humanoid emberformákra; a testük 2/3-át acélos pikkelypáncéllemezek tarkították. Nem csak úgy rájuk pakolva, mint egy zsoldos, aki hanyagul rángatta magára páncélzatát egy fülledt éjszaka után; hanem a Markivoknak, mint ha a bőrük alatt is mellvért, vagy pajzs húzódott volna; beléjük égve. A testük része volt, se nem lecsatolható acéllemezek, se nem elsatírozhatóak. Félelmetes volt bele gondolni is, miként kombinálódhatott a szerves élet ennyire szervtelen és rideg acéllal, de az biztos, hogy fél alakjukat beterítette. A nyakukat, az arcukat, egy kezük, egy lábuk; mint a féloldalas gépemberek. Ugyan annyira is voltak ridegek, mint ha csak egy mesterséges intelligencia nézett volna vissza a halálra váltakra, akiket a Markivok megtámadtak.
Ahogy Hitch újra átfutotta jegyzeteit úgy döntött ma már nem tud hozzátenni többet annál; a skicceihez, azokon kívül, amiket eddig is tudott. Lassan felkelt a nap és döntenie kellett.
Itt maradjon behúzódva és reménykedjen benne, hogy nem téved erre egy sem a demortumokból, vagy induljon útnak az előtte álló fenyvesen át. Ha sokáig marad egyhelyben, előbb-utóbb kiszagolják. Ha mozgásba lendül, akkor viszont nem állhat meg még csak pihenni sem, egészen napestig, amikor is az éj leszálltával lesz csak biztonságban újra. De ha itt éri a reggel és beszorítják ebbe a barlangba, hiába szórja a commiculusokat, a miatyánkok sem menthetik meg. Ahogy talpra kecmergett szentségelni lett volna kedve a tudatra, hogy megint végigfuthat egy napot az életéért. Ezt követően összerugdosott egy kisebb halom földkupacot és a tűzre sodorta. Muszáj aludnia legalább néhány órát. Ha nem pirít a láng, talán nem veszik észre. A hálózsák majd melegen tartja
Épp csak táskája után fordult amikor a páncélozott Markiv férfinek ható kétlábas árny balszerencséjére belépett a járatba.
Hitchben meghűlt a vér. Mozdulni is elfelejtett.
Levegőt venni is. Az éjszaka még nem ért véget. Most mégis minden jel szerint a szürke hályogos szem úgy fürkészte, mintha emberére akadt volna.
/Képek forrása: Internet/
by
Kami
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.