A
Prológus
Mazikeen 105. sikoltva ébredt, és lehengeredett egyszerű szürke ágyáról. Megint HeroInazagi nevét kiabálta, miközben próbálta maga mögött hagyni a ködöt. Folyamatosan visszafordult, hogy idejében észre vegye, ha üldözője beéri. Rendszerint kijutott a tejsűrűségű sűrű gomolygásból, de most már olyan közel érezte magához a gyilkos árnyat, hogy szinte repült az utolsó métereken keresztül. Tudta jól, ha sikerül kijutnia még most az egyszer, akkor biztonságban lesz. Mindig ezt mondogatta ilyenkor saját magának. Ha még most kijut. Ha még most. Végül a „még mostokból”; „csak még most lett”. Egyre többször mantrázta magának, és a csak kezdetű mondatai szinte áhítatos szavakká váltak. Könyörgéssé.
Ami a nyomában járt minden alkalommal egyre közelebb jött, ahogy napra nap, éjre éj következett. A köd pedig egyre átláthatatlanabb, egyre fojtósabb, hogy már levegőt is alig kapott menekülés közben. Hetek óta üldözte Maz-t. És miközben az a valami próbálta elkapni, a lány mind inkább egyre élesebben hallotta, hogy saját gondolatai beszélnek hozzá, és arra ösztökélik egyre türelmetlenebb hangnemben utasítva, hogy ne álljon meg. Fusson.
Fusson az életéért.
Minden éjjel kiabáltak a fejében a hangok. Próbálták életben tartani.
Amikor Maz ebből a rémálomból kifolyólag először rohant neki hálószobája üveges erkélyajtajának és áttörte azt; azonban minden megváltozott. Az addig álombéli képek egyszerre már mindenütt ott voltak. Nem tudta megkülönböztetni mi álom, és mi nem az.
Sólyomszem, ahogy a saját férjét nevezte, kedvenc gárdistája után, akkor kezdte el először észrevenni, hogy valami megváltozott, de Mazi minden lehetséges módon állította, hogy csak rosszat álmodott, és álomkóros volt, amikor 7 darabra kaszaboltatta magát az erkélyajtó kitört üvegével. Maz-t végül ezután a súlyos baleset után már a kórházból sem engedték ki többé. Bent töltött tizenhárom napja után végül többet is kapott, mint amit szeretett volna. Megkapta a diagnózist, és Sam is megkapta. Mazikeen-t közveszélyesnek nyilvánították és skizofrénnek. Az ítélet pedig felért egy halálos és lassú kivégzéssel. Maz hiába tagadta minden porcikájával az orvosok állításait, és akárhogy merült az öntagadásába, a sötétség minduntalan rátalált. Nem volt hova menekülnie. Az álmok mindenütt utolérték, ha csak lehunyta a szemeit. Amikor a kórházban töltött 13 napja alatt eljöttek ugyan ezek az álmok; és ugyan ezek az üldöztetéssel telt ominózus éjszakák, a gyilkos árny ugyanúgy üldözőbe vette. Maz ajtókon tört ki, ablakoknak zuhant neki, mert a ködben bujkáló árnyék egyre inkább beérte álmában és a távolságok egyre csak rövidültek kettejük között. Mire a kórházi biztonsági őr a sokadik éjszakán is leszorította, az elszabadult állatias erő, ami feltört Maz-ből, kishíján tragédiával végződött, mindkettejük számára. A lány egyetlen nevet kiabált, amire vissza tudott emlékezni ezekből az időkből. HeroInazagi nevét.
Két hét alig telt el, már egy elkülönítőben ébredt, kényszerzubbonyba csomózva, hogy ne tehessen több kárt magában, és másokban.
Ennek már öt éve, Mazikeen azóta is elmebetegnek számít, mert hangokat hall és éjszakánként úgy pattog a gumifalak között, mint egy bumeráng. Eleinte beszámolt álmairól, kezelőorvosainak, de ahogy egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban, már maga sem tudta a víz fölött tartani saját fejét. Úgy érezte elfelejtkezett róla mindenki. A férje látogatásai elmaradoztak, ahogy pszichológusa beszélgetései is, akinek rendszeresen lefestette mindazt, amit átélt. Az utolsó pszichológus is azt írta kartonjára; hogy további kezelése javasolt, és hogy skizofrénia miatt, nem javallott Maz számára az elmegyógyintézet elhagyása. Ezután adták át pszichiáterek kezének és gyógyszereinek. A beszélgetések, a kommunikáció véglegesen megindult lefelé a pöcegödörbe, Mazikeen-nel együtt.
De néha, amikor az ápolók késtek a hétvégi gyógyszereivel, a lány arra ébredt, hogy megint nekirohant a gumifalaknak. Nem voltak ugyan súlyos koppanások, de rendszerint visszatörte valamijét. Nem esett jól a reccsenő kisujja hangja, vagy a válla kiugrása, de az ápolók utólag már meg sem lepődtek, csak helyre rakták visszatört izületeit, aztán újra becsomagolták kényszeres ruhájába és magára hagyták. Már menthetetlennek számított. Ugyanolyan elmeháborodottnak, mint a többi. Egyetlen dolog választotta már csak el Maz-t talán tőlük és tartotta vissza a szakadék szélétől. Utált meztelenül szaladgálni, nem úgy, mint a bent levők legtöbbje. Őrült szégyenlőssége volt legőrültebb vonása, még holtában sem láthatta volna senki ruha nélkül. Különben az elmeház, hullaházzá vált volna gyorsan, ha Maz-en múlik.
Ahogy Mazikeen most megint a földön ébredt, felszisszent a gondolatra, ahogy visszapattant a gumifalról. Gúsba kötve azonban nem bírt felkecmeregni. Mint mindig. Oldalára hengeredett helyette gyorsan, hogy csapzott, zsíros valaha volt hosszú szőke haját kifetrengje a szájából, addig is, amíg vár, hogy összevakarják a talajról.
Amikor nyílt az ajtó és meglátta Robertet, felsóhajtott. A férfi már akkor itt dolgozhatott, amikor Maz még pelenkában szaladgált. Durva érdes ujjai kedvtelenül belemarkoltak a lány karjait leszorító muszáj-kabátba, hogy talpra rángassák. A fekete hajú, karvalyorrú szemüveges szigorú archoz, mégis az egyik legkedvesebb hang tartozott, amit a lány az öt éve alatt csak megismert. Robert a maga 60 évével és kivénhedt modorával remekül álcázta emberségét és csak akkor volt hajlandó megajándékozni vele bárkit, ha piros hó esett. Tehát soha. Maz viszont pontosan tudta mi lakik a férfi szívében. Az öt év alatt volt ideje jól megfigyelni minden ápolót és mint egy rendes bentlakásos kliens, örökké tartotta is a száját. Ahogy Robert nem ítélkezett egyik beteg fölött sem, úgy a lány nem vetette a szemére soha, hogy a férfinek arany szíve van. Ma azonban Robert a kelleténél is barátságtalanabb volt.
- Történt valami Robert?
- Azonkívül 105., hogy vasárnap reggel van?
- Már csak 24 óra és lejár a műszak.
- Díjazom a humorodat. - csóválta meg a fejét a férfi és feltolta szemüvegét szigorú orrára. – Mit álmodtál ma, hogy ennyire éber vagy?
- Semmit, amit ne meséltem volna el.
- Vagyis, semmi újat. – ültette vissza a lányt ágyára, miközben előkotorta zsebeiből a gyógyszereket, amiket neki hozott. – Veszteségek? Törött fogak? Törött kisujj?
- Ma úgy tűnik megúsztam ép bőrrel, mester. – csipkelődött Mazi kedvesen és kinyújtotta kezét a kis pohárnyi tablettáért, de ahogy átvette, nem nyelte le a pohár tartalmát azonnal. Helyette nagyot fújt és az ágya melletti rozoga kisszekrényre tette.
- Ezt örömmel hallom. Utálom, ha össze kell rakjalak. 30 éves létedre Mazi, szétszórtabb vagy, mint én. Sosem kerülsz ki innen.
- De igen, Robert.
- Megmondták a hangok? – mosolygott fel rá a férfi szelíden és meglapogatta a lány zsíros feje búbját. Végül fakó szürke szemeibe pillantott, és végtelen együttérzés ült ki ráncos ajkaira. – Sajnálom Mazikeen, hogy ez a helyzet, pedig amikor nem vagy kiütve a gyógyszerektől, egészen kellemes társaság vagy. Nem itt lenne a helyed. Álmok, hangok…
- Mint ha a férjemet hallanám. – szusszant fel Maz is gyötrelmesen és hátradőlt keresztben ágyán, hogy neki dőlhessen 3-szor 2 méteres vendégszállása beton szürke falának.
- Jó, hogy mondod 105. Épp itt van. – vakarta meg fejét egyszeriben az idősödő férfi és gondterhelten elharapta mondandója további részét. Túl akart esni rajta, mielőtt a szíve is beleszakad abba, ami következik.
- Hogy mi? – húzta ki magát hirtelenjében a lány hanyag tartásából, éberré válva. – Sam? Sam itt van? Értem jött?
- Sajnálom Mazikeen. Csak a válási papírokat hozta. Majd beküldi a pszichiátereddel. Épp vele beszélget az ajtókon túl.
Maz azonnal ágya szélére húzta magát lábaival a hallottakra és felállt újra.
- Hogy mit mondtál? Nekem nincs pszichiáterem. Az utolsó, aki hajlandó volt szóba állni velem tévképzetes őrültnek nyilvánított, ahogy előtte a többi is.
- Meg skizofrénnek. – helyesbített a férfi kuncogva.
- Meg skizofrénnek. – forgatta körbe szürke szemeit a lány, mert rémesen utálta ezt a szót. – Egy újabb pszicho-mókus.
- Sajnos Mazikeen, nincs választásod.
- Már régóta nincs. Csak idő kérdése volt.
- Már mint, hogy újabb szakembert rendeljenek melléd?
- Már mint, hogy Sam benyújtsa a válást.
- Öt év, Maz. Öt év hosszú idő. Őt is meg kell értened. Az elmegyógyintézet, nem épp a legromantikusabb hely, lássuk be. Na gyere. – komorodott el végül a férfi lemondón. – Essünk túl rajta.
- Robert.
- Hm?
- Hát ezért vagy ma itt? Miattam? Ma nem is kellett volna dolgoznod. – világított rá a lány keserűen a nyilvánvalóra, amikor megértette csak ugyan vasárnap volt. Robert soha nem dolgozott vasárnap. Nem volt az az isten. Ma mégis itt volt. – Te tudtad? – de a karvalyorrú, szemüveges férfi lemondó hallgatása ékes szólóbb volt, bármilyen válasznál. – Te tudtad. – bólintott ezután a lány értően és ezt is bedobta képzeletbeli kamrája másik oldalára. Ebbe a képzeletbeli lelki szemetesládába zárta összes fájdalmát és félelmét, amióta csak ide került, és az ajtaját mindig kulcsra zárta, hogy óvja önmagát és tudatát. Különben már belerokkant volna abba a tudatba, hogy józan elméje be lett zárva azok közé, akik a falon túl vannak, és akik valóban azok a menthetetlen pszichológiai és mentális betegséggel küzdők; akikről már évtizedek óta lemondtak. Épeszűnek lenni, egy ilyen helyen, ahol az úgy nevezett őrülteket tartják bezárva, felért az elme halálával.
Már semmi nem óvhatta Mazi-t és teljesen ép tudatát ettől a helytől, csak ez az utolsó szoba, és a négy fala. Meg Robert becsempészett könyvlapjai. Teljes könyveket a férfi nem mert volna behozni, mert szigorúan tilosnak bizonyult. De amikor senki nem látta, verseskötetek lapjait rejtette Robert a lány gyógyszerei mellé; vagy egy-egy kiragadott regény lapját, hogy ezzel is segítse megőrizni, ami még megmaradt a fiatal nőből.
- Kérlek 105. ne nehezítsd meg, ami már így is nehéz. Írd alá a papírokat és engedd szabadon azt a férfit. A pszichiáteredhez pedig légy kedves. Ne üldözd el 2 nap alatt. Adj neki, legalább 5 napot. HeroInazagi azért utazta át a fél világot, hogy új gyógyszereket hozzon neked. Kísérleti szereket. De ha segíteni tud rajtad, hamarosan kint leszel.
Maz azonban már mint, ha víz alól hallotta volna az idősödő férfi hangját. Elveszett valahol a HeroInazagi szó hallatán, és nem jött föl többé a víz fölé. Újra elnyelte az a mocsár, amiből alig bírt éjszakánként kikecmeregni. Saját elméje mocsara. Ez a név volt az imája, ami életben tartotta és kijuttatta a ködből élve, minden éjjel. Már meg is feledkezett a válási papírokról, amikor Robert a szeme előtt csettintett egyet. Ekkor döbbent rá, hogy fölülről csak egy melltartó takarja szabaddá váló mellkasát. Úgy kapta maga elé kezeit, mint ha elsőbálozó lenne, és belevörösödött saját szabadságába.
- Fürdőszoba, Maz; fürdőszoba. – ragadta karon ezt követően az idősödő férfi türelmetlenül, és két lábbal újra a földre állította a lány gondolatait.
- HeroInazagi? Ki is ő pontosan? Miért jött? Miért most? – lépett a férfi után ekkor a lány sebesen és már kint is volt a helységből. Balsejtelmei azonban felerősödtek, amikor a karvalyorrú férfi válaszok nélkül hagyva, beterelte a fürdőszobába.
- Letelt az öt év, 105. Eddig nekem kellett vigyáznom rád. De most már semmi sem menthet meg tőle.
- Ne hívj 105-nek.
- Igazad van bajnok. Most már nincs szükség efféle álnevekre. Akárhogy akarnálak is elrejteni, HeroIn elől, azt hiszem csak hiú ábrándokat kergetnék. Megtalált, pedig elrejtettünk előle és csatlósai elől. Most már nincs hova menekülnöd tovább.
- Nem értem, egyetlen szavadat sem Robert. Te megháborodtál? - viccelődött a lány szarkasztikusan és rákacsintott az idősödő férfire.
- Egy ilyen helyen, Maz; az sem lenne csoda. De nem. Most pedig jól figyelj rám, mert nincs több időnk. A köd. Amiről álmodtál, Mazikeen. Utolért.
(Kép forrása: Internet)
by
Kami
