BLOOD RIVER - 2

Asmodeus már egy ideje ült a vérfolyó partján. Lábát a vérbe lógatta. Nem lett volna annak a helyében, akit éppen várt.

Ahogy a földről felemelte sugárzó napsárga pillantását és szemei a horizontra siklottak, fintorgott is ahhoz, ami következni fog. Igazi, jó szokása volt ez. Nem győzött eléggé bizalomgerjesztő lenni, és felölteni azt a pókerarcot, ami a munkájához kellett. Érzelemmentesnek és tekintélyt parancsolónak kellett volna lennie, helyette azonban sokszor sikerült fura grimaszokba, unott vonásokba fulladnia. Túl régóta csinálta és soha egyik halandó világból érkező sem jelentett nagy fejtörést vagy meglepetést. Nem okoztak túl sok gondot átkelésük küszöbén. Mind egyformák voltak. Néhány válfaj persze kivételt képzett. A vagányak, akik durva szavakkal illették és játszották a nagy embert. A könyörgő hősszerelmesek, akiknek még annyi mondandója lett volna valakinek, akit hátra kellett hagyniuk; némelyek többekhez is intézték volna szívhez szóló litániájukat. Elvégre minek szeretni egyet; ha szerethetnek sokakat is. A szerelem ettől volt olyan szép. A hippik; Asmodeus nevezte így őket kezdetben és ahogy lenni szokott, elterjedt ez a fajta alosztályba sorolás a többi vérlovas között is. Hippiknek kezdtek hívni minden átkelő elhunytat, aki meglátva a vérfolyót, beletörődőn fogadta el azt, ami következni fog; amolyan minden mindegy életfelfogással. Velük volt talán a legkönnyebb dolga a a vérlovasoknak, de Asm kifejezetten utálta őket ezért a hozzáállásért. Hogyan lehet egy embernek minden mindegy. Valaki bármit megtenne azért, hogy élhessen. Többek között Asm is; a lelkét is eladta volna azért, ha újra eleven lehetne, de mivel ezen a lehetőségen már túl volt; nem sok mindene maradt, amit áruba bocsájthatott volna. Vagy legalább is nem olyan dolgai voltak, amik értek annyit, hogy alku tárgyát képezhessék. Az ereje, a harci tapasztalata, amire az ezer év alatt szert tett; a józan esze, mert, hogy ereje ellenére inkább stratéga volt, mint sem agy nélküli zsoldos; sajnos nem nyomtak túl sokat a latba. Sokan mások is a magafajták közül is elmondhatták ezeket magukról. Voltak, akik még többet is. Asmodeus sosem tartotta magát túl sokra; még csak egyenrangúnak sem, mert a lovasok zöme kifejezetten pikkelt rá azért, amiért ezer évvel ezelőtt együtt érkezett Azazell koronaherceggel. Sokszor elsuttogták, hogy nem érdemelte meg a kegyet; hogy csak azért lehet egy a lovasok közül, mert a herceg jó barátja. Részint igaz is volt, de Asmodeust valahol lelketlen szíve mélyén bántotta a tudat, hogy nem ismerték el képességeit. A legtöbb, amit minden kétséget kizáróan minden egyes lovas nyíltan megfogalmazott vele kapcsolatban az volt, hogy elég hosszú a nyelve. Lényegében tényleg így volt. Démoni lényének kígyószerű, méregzöld villás nyelvet adott a feljebbvaló. Ha akarta még az ádámcsutkáját is körbe nyalhatta volna vele; de vélhetőleg a lovasok nem erre gondoltak, amikor azt firtatták, mennyire hosszan tudja előre nyújtani; hanem hogy mennyire jól képes nyalni vele. Eleinte, ha sértőnek is gondolta ezt a feltételezést és össze is akaszkodott legalább egyszer, szinte minden lovassal, hogy bizonyítsa rátermettségét, egy idő után beleunt, hogy folyamatosan bizonyítania kell. Sosem fogják sem elfogadni, sem elismerni. A sebeket saját hátán mind ezeknek az összecsapásoknak köszönhette; amik általában mindig azzal végződtek, hogy keresztre feszítették és lehántották a húst a hátáról ostoraikkal, nyakassága ékes bizonyítékaként. Ha Azazell meg is védte volna; számtalanszor akart közbe avatkozni korona hercegi rangjával; Asmodeus sosem kért belőle. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Semmit nem fogadott el Azazelltől, hogy ne támaszthassa alá ezzel sem, a többi lovas igazát; csak a herceg miatt engedhet meg magának ilyen erőfitoktatásokat. Bárcsak elmondhatta volna, ki is kezdte mindig ezeket a kakaskodásokat; de panaszkodás helyett inkább úgy döntött, hogy megtanulja megvédeni magát. De titkon amikor azt hallotta, hogy a lovasok közül némelyeknek külön feladatot szabott a herceg, sosem hagyta figyelmen kívül a feladatok aljasságát. Kimondatlan szövetségük Azazell koronaherceggel töretlenül állta az idő próbáját és ezért Asmodeus nagyra becsülte legjobb barátját. Ha nem is segített nyíltan Zell, ahogy Asmodeus kérte; mindig megtalálta a módját, hogy a bajkeverő lovasoknak aznapra ne legyen jó kedve. Olyat helyőrségek élére állította őket, ami bűzös lidércekből állt; vagy őrjáratra küldte egyik-másik lovast a dűne kukacok vidékére. A hatalmas földvájó férgek előszeretettel támadtak meg mindent, ami mozog. Nem tudtak különbséget tenni vérlovas és áldozat között. Ha pedig néha oda is veszett egyik másik vérfolyó őrző; az üresedések gyorsan pótolhatóak voltak. Persze Azazell önkénye nem egyszer szúrt szemet a nagy Mennydörgőnek is; de ha csak annyit tehetett, hogy vállalta apja retorzióit azért, hogy Asmodeusnak jobb legyen, hát Azazell megtette. Sosem bújt el hercegi címe vagy koronája mögé. Talán mindenkinek így volt jó ez a barátság. Még a nagy Hellnek is. Amíg fia mellett tudhatott egy olyan lojálist, mint amilyen Asmodeus is volt; sosem választotta volna szét ezt az összekovácsolódott egységet. Még ha láttatnia is kellett hatalmát, vagy lemennydörögnie a fia fejét, amiért olykor oda-odaveszett egy-egy jó harcos; a fia biztonsága és megfelelő kapcsolatai mindennél fontosabbnak bizonyultak. Ha egyszer király lesz, olyanok barátságát élvezhesse, kik tűzbe tennék a kezüket királyukért. Asmodeus és Azazell pedig éppen ilyenek voltak.

Asm-nek már ettől jobb kedve volt. A tudat, hogy nincs egyedül ebben a pokoli katlanban, mindig vigaszt nyújtott. Még a fintort is letörölte arcáról. Legalább is egy időre. De volt még min dolgoznia. Ha mást nem saját fásultságán.

„Próbálj jó pofát vágni…Próbálj jó pofát vágni…” figyelmeztette fogcsikorgatva önmagát, de már Azazell helyett; Sibuna intelmei jutottak eszébe. Sibuna egyfajta révész szerepét töltötte be. A legöregebb lovas volt, aki a vérfolyót terelgette. Igazságosnak és sosem részrehajlónak ismerte meg még Asmodeus is, a közel háromezer éves lényt. Mindamellett nagyszájúnak és háklisnak. Szabad szájúbb és szabad elvűbb volt, mint a lovasok bármelyike; az egyetlen olyan lény a nagy Mennydörgő után, akinek tényleg mindenhez joga volt. A tanácsai segítették Azazell apját; magát az ördögöt is trónon maradni, annak dacára, hogy az évezredek sokszor állították nehéz döntések elé a pokol királyát. Sibuna mindig ott volt mellette, épp, mint Asmodeus Azazell mellett. Ez a hasonlóság is lehetett az oka annak, hogy a nagy Mennydörgő választása éppen Asmodeusra esett. Hasonló barátokat akart fia mellett tudni, ha egyszer lejár az ideje és rászáll koronája.

A „Próbálj jó pofát vágni elvet” talán Sibuna-tól hallotta Asm is először, és nem szimpla jóhiszemből. Úgy vakkantotta el mindig kérlelhetetlen intelmeit, ahogyan csak egy tapasztalt öreg képes a fiatalabbaknak. Keményen és csattanósan csengtek parancsai, mert az öreg Sibuna szerint a vérfolyóval való első találkozás sorsdöntő a halandók számára. A legfontosabb döntéseik egyike és nem lehet holmi fintorral elbagatelizálni. Asmodeus persze egyet értett vele. Megértette a dolgok lényegét; de hazudott volna, ha azt állítja, ez miatt; vagy bármely halandó miatt; rosszabbul alszik. Nem volt túl sok jelentősége számára a halandók érzelmeinek vagy kínjainak. Munkának tekintette a vérlovasságot; sem, mint életérzésnek. Ellentétben az öreg Sibuna-val, akinek ez volt az élete. A léte. A célja. Létezésének értelme. Elkötelezte magát a halandók védelmére és erre tette fel az elmúlt 3000 évét.

Asmodeus az ördögre sem akarta az elveit megkérdőjelezni, de hiába is tisztelte az öreg révész nézeteit; attól még nem értett velük egyet. Koránt sem volt annyira elkötelezett híve a halandók terelgetésének vagy annak, mennyire gázol a lelkükbe egy-egy átkelés küszöbén. Sietni, haladni és siettetni. Ebben talán jobban megtalálta önmagát. Sibuna olykor órákig képes volt elcsevegni a halandókkal, mire rátért a lényegre és kitépte lelküket. Megvigasztalta őket, megnyugtatta őket, felvidította őket; ha Asmodeust kérdezte volna valaki; nem látta mind ennek túl sok értelmét. Hamis illúziónak tartotta csupán, amit azért tesz az öreg is, hogy a halandók ne féljenek az átkelés előtt. Ne rettegve hagyják el a haladó életüket és ezt a világot, hanem jó élményekkel, ahogy az öreg révész megfogalmazta. Élmények. Vicces volt az elképzelés. Élménynek nevezni azt a fázist, amikor egy ember elveszti a lelkét. Se nem vicces, se nem élmény. Asmodeusnak volt hozzá szerencséje. 1001 évvel ezelőtt, amikor maga is eladta a lelkét az ördögnek. A nagy Mennydörgő csöppet sem hezitált vagy törekedett arra, hogy ne féljen. Nem fecsérelte az időt felesleges körökkel. Miután az alku megköttetett, úgy rántotta ki Asm testéből a lelkét, mint mikor az ember le akar szakítani egy ragaszkodó folyondárt. Húzta, nyúzta, nyújtotta, hogy megtörje a lélek ellenállását és kapaszkodását a testbe, ahol addig élt. Amikor pedig egy-egy ilyen kötelék végül elszakad; vagy részint eltépték; az olyan volt, mint egy nem kívánt együttlét. Mintha megerőszakolnák a testet, hogy eleressze a magába zárt kincset.

A folyamat nagyon fájdalmas. Ezt semmiképpen nem lehet élménynek nevezni. Viccesnek meg még inkább nem. Ez egy olyan folyamat volt, aminek a vége olyan kínokkal és fájdalommal teli gödörbe löki a frissen elhunytakat; ahonnan nem állnak fel többet. Amikor lelkét vesztette, Asmodeus az első háromszáz évében igazi vadállattá; szörnyeteggé vált. Láncon tartották, mint Prométeuszt és csak messziről merték szemlélni még a szakképzett lovasok is, mert vadállatias ereje meghaladta a biztonságos helyzet érzetét. Időbe telt mire fel bírta dolgozni, hogy elveszítette lelkét; és időbe telt mire megtanult együtt élni démonságával. A félelmen kívül, a gyűlöleten át sok minden játszódott le abban az első háromszáz évben, mire végre képes volt újra gondolkodó lényként tekinteni önmagára és levehették láncait. Ezekben az időkben még Azazell is csak távolról figyelte a saját biztonsága érdekében, de sosem fordított hátat. Végig várta az átalakulás folyamatát és évszázadokig közeledett csak lépésenként, hogy újra egymás mellé szelídüljenek. Sosem szűntek meg barátoknak lenni, de míg él, Asmodeus biztos volt benne; sosem felejti el, miért választotta a démon létet. Ha Azazell nem lett volna, talán egyedül nem lett volna olyan bátor, hogy vérlovassá váljon. Elpusztult volna épp úgy, mint a a legtöbb halandó. Sokat nyomott a latba, hogy barátok voltak és együtt haltak meg. Enélkül ma nem lenne itt. És sosem fogja elfelejteni; mennyivel jobban járt volna, ha ez valóban így történik. Bajtársaként, már-már testvéreként szerette Azazellt, de démonnak lenni utált; s míg élt gyűlölni fogja választását. Ezen nem változtat sem az 1001 év, sem egy koronavárományos barátsága. Ha egyszer lehetősége lenne kérni valamit; ha már saját lelkét nem kérheti vissza; akkor önnön halálát választaná helyette. Persze tudta, hogy nem hagyhatja cserben a herceget; de a lehetőség, ami sosem adatna meg a magafajtának; gondolkodóba ejtené és csak gyötrelmek közepette lenne képes lemondani róla.

Ahogy belenézett a vérfolyóba, ami lába alatt szaladt és saját démoni tükörképe nézett vissza; napsárga szemei nem túl bizalomgerjesztően világlottak; kócos haja, ami, mint ha kátránnyal lett volna bekenve, vagy hamuval meredeztek csapzottan; nem töltötte el túl sok megelégedéssel és ahogy vicsorait cserélgette, melyikkel lenne a legmegnyerőbb; akár egy üzletember; de leginkább egy hiéna képét volt csak képes magára varázsolni. Egy dögevő vonásait, akinek az a dolga, hogy az érkező eladja a lelkét az ördögnek. Minél több halandó eladja a lelkét az ördögnek, annál nagyobb lesz a nagy Mennydörgő hatalma. Ez volt a cél. A vérlovasok célja. Befolyásolni, megnyerni az érkezőket maguknak, hogy kiterjesszék HellFerrat hatalmát. A pokolét, amiben mindannyian éltek. Minden egyes sikeres üzlet után, egyel több démon lesz a pokolban és a túlvilági enyészet egyből nem lesz annyira hiába való. Minek elenyészni, megsemmisülni, ha helyette démon is lehet az emberből. Színtiszta üzletpolitika. És hogy miért jó a túl sok démon? Miért akarja egy állam, hogy a benne lakók szaporodjanak? A lakosok száma növekedjen? Amellett, hogy nem fogynak el ezek az államok; ha több lakosra tesznek szert, az egyben több rabszolgát is jelent, több katonát. Minél többen vannak egy adott államban, annál jelentősebbnek számít. A pokol elvei is hasonlóak voltak. Egy világ a világ alatt, ahol a halandó, még ha démonként is folytathatja az életét. Még ha nem is olyan minőségben, mint annak előtte; de az élet, az élet. A démonoknak már nincs gondja adófizetésre vagy kötelező munkahelyre; családalapításra, szerelemre. Semmi sem marad belőlük, ami valaha emberré tette őket. Minden megmaradó feladatuk abból áll, hogy gonoszak legyenek. Alantasak, aljasak, erőszakosak; hogy ha egyszer kutyákként kicsit kiengedik őket az állatsimogatókba; azaz a halandó világba; pusztítsanak; romboljanak; telepedjenek bele a legtisztább emberekbe is és kísértsék őket. Sarkallják őket rossz döntésekre. Aztán ha kifutkosták magukat; mestereik parancsára; visszakerülnek a pokolba és várják a következő alkalmat. A démoni osztályzások szerint, egy démon minél többeket ront meg és hajt fel elkárhozott lelkeket; annál jelentősebb engedményeket kap itt a pokolban is. Azokból lesznek mesterek, akik mesteri fokon űzik a halandók megrontását és ők vehetnek szárnyaik alá vadhajtásokat, kis-közepes démonokat, akiket kinevelhetnek és irányíthatnak. Amolyan klikkesedés vagy kasztosodás. Minél nagyobb egy mesteri megrontó udvartartása; minél több démon szegődik mellé, hogy a parancsára garázdálkodhasson; egy démon annál jelentősebbé válik. Ha egyes kasztok elérik, hogy létszámuk nagyra duzzadjon; szólhatnak bele a belpolitikába. Az ördög jobb és bal kezévé válhatnak és tanácsosai a királynak. Vagy ami jellemzőbb; ellenségei a királynak és a királyi családnak. Azazell hercegre is vélhetőleg az egyik ilyen nagyobb klán vadászhatott a halandók világában, mikor megölték halandó testét. De persze egyik hatalmas kaszt sem vállalta fel, hogy köze lett volna hozzá. Mivel az árulás nem sikerült és a herceg életben maradt; a hatalmaskodók vissza csitultak, hogy újabb terveket szőhessenek a korona megdöntésére. Mióta Azazell apja trónon ül; 3000 éve alatt összesen húsz fiát veszítette így el. Közel van hatalmának vége, ha Azazell maradt az egyetlen élő fia. Az árulók többször jártak már közel a tűzhöz és apránként rombolták le a királyságot. Téglánként vonva ki belőle a tartópilléreket. Nem csoda hát, hogy a nagy Mennydörgő ennyire vigyáz utolsó megmaradt fiára. Ennyi veszteség után, ha elbukik; végül a fia is; olyanok kezébe is kerülhet az ördög címe; aki vért és könnyeket hoz majd a világra; legyen az akár a halandóké, akár HellFerrat-é. Nem volt mindegy milyen kasztok és lojálisok állnak a király mellett; de még a legnagyobb biztonság és legjobb óvintézkedések mellett is; mint mindenhol; árulókból volt a legtöbb. Asmodeus sajnálta, hogy ilyen az uradalmi rendszer, de ideje korán megtanulta maga is; hogy a démonok egy olyan faj képviselői, amelyik ízig-vérig romlott. Nem volt érdemes megbízni senkiben mert akkor és ott árulták el az embert, ahol és amikor nem számított rá. Olyan nem létezett, hogy valaki ne akarna keresztbe tenni a másiknak a feljebb jutásért. Az összes megmaradt e világi jóindulat talán az öreg révészben összpontosult. Az utolsó volt, akit még érdekelt a birodalom sorsa. De benne ki is merült mindaz a csöppnyi jóság, amit a Pokol csak felmutathatott. Igazi idilli hely volt. A gonoszság lényeinek legalább is minden bizonnyal. Emlékeztetnie kellett magát, Asmodeusnak, hogy maga is egy közülük. Ne akarjon sem több; sem jobb lenni náluk. Míg végül ki is veszett belőle is a jó akarat. Nem érzett az ide érkezők iránt sem szánalmat, sem szomorúságot. Azóta nem, hogy Azazell a kezei között halt meg. Azóta nem, hogy azért, hogy valaha mosolyogni láthassa, maga is el kellett kárhozzon. A világ kegyetlen. A pokol meg még inkább. Egy csöppnyi boldogságért is ennyi áldozatot kellett hozni. Nem érte meg. Ahogy ilyen életet élni sem. De persze ezt elmondani az érkező halandóknak; épp Asmodeusnak nem volt posztja. Döntsék el maguk démonná válnak e vagy sem és amiként döntöttek; viseljék a következményét. Soha nem beszélt le senkit arról, hogy így éljen tovább. Felajánlotta a szerződést, csak, mint egykor neki is felajánlották. Elmondja melyik választás mivel jár; és a frissen halottakra bízta. Jó érzékkel művelte az érzéketlenséget és be is érte ennyivel.

Készen ált elkezdeni munkanapját. Végighallgatni az érkezők litániáját arról, hogy vissza akarják kapni halandó életüket. A felajánlásaikat, a sírásukat vagy könyörgésüket. Fenyegetőzéseiket. Ilyenkor a halandók csak ugyan mindent beleadtak.

Tényleg mindent.

Alkudozni kezdtek a lelkük üdvéért vagy azért, hogy visszamehessenek. Felkínálták leendő gyermekeiket. A feleségüket; de még a fél veséjüket is. A hajukat, a nyelvüket és a benne rejlő tudást, a kutyájukat, az összes pénzüket; de még nem átallottak sokszor önnön testüket is áruba bocsájtani, hogy szolgáltatásaikért cserébe ne kelljen lényegében meghalniuk. A vérlovasok pedig rendszerint játékot űztek velük, de sokszor inkább sportot. A küldetésüket nem lehetett megváltoztatni. Meg kellett szerezniük az érkezők lelkét az ördögnek és ettől nem menthette meg a friss halottakat más, csak a halál. A végleges enyészet. Nem létezett csak ez a két opció. De próbálkozók mindig voltak. Mindenki így érkezett. Már csak az volt a kérdés, kinek mennyi időbe telt beletörődni az elkerülhetetlenbe. A nagyon ellenállókat Asmodeus egyszerűen csak átdobta a palánkon. Meg sem próbált megalkudni velük. Sokszor már az első szavaikból sütött a rosszindulat, a felsőbbrendűség és Asm ezt a típust kifejezetten nem szerette. Pedig amilyen remekül álltak helyt kicsinyesség vagy kapzsiság terén, esetleg erőszak tevés terén; kifejezetten előkelő démon válhatott volna belőlük. De ha nem tanulták meg tisztelni az egyetlen nagyobb hatalmat, az ördögöt magát, akinek a parancsaira cselekszenek még a vérlovasok is és minden létező démon; legalább is nyíltan; addig az ilyen fennhéjázásnak nem volt más a jussa, mint a végleges halál. Élből kitépte a lelküket és nem is próbálkozott szót érteni velük. Ez persze mondhatni protokoll ellenes volt, de a statisztikába úgy sem ezt írják majd, hanem hogy nem adta a lelkét. Senkit nem érdekelt miért is nem. Néha belefért a vérlovasság túlkapása. Démonnak lenni nem kiváltság. Ettől függetlenül sem alkalmas rá mindenki. Ha az áldozat rosszul indít; gyorsabban ér véget az üzleti tárgyalás és jöhet a következő delikvens. Ennyit jelentettek csupán Asmodeusnak is. Azért nem járt plusz juttatás, és kiváltság, hogy az ostobákat megpróbálja irányba állítani. Eleinte még talán igen. Kellő lelkesedéssel vetette volna bele magát és kihívásnak tekintette volna. Végül rá kellett jönnie, olykor a legnagyobb jóindulattal is feleslegesen pazarolja az idejét. Mint a „Tudjuk ki, a pad alatt. Van, amin nem lehet segíteni.” Az ilyen emberek voltak a démon világ horcruxai.

            Elég ideje volt a posztján, hogy megtanuljon együtt élni a lelkiismeretlenséggel és ne akarjon minden harmadik emberrel beszélgetésbe elegyedni. Ha csak nem jó érvelők voltak, mert a nyílt és okos vitákat kifejezetten szerette. A hangos szóváltások mindig feldobták a napját. Ilyenkor kicsit eszébe jutott, milyen is volt embernek lenni. Emberként gondolkodni. De azt ilyenkor is mindig leszögezte, nincs szüksége a világ összes kincsére; vagy a világ legjobb ágyasára. Mert ezek a dolgok nem így működnek. Visszaút pedig nincs. A holtakból nem lesznek többé halandók. Miután ezt mindig első ízben letisztázta áldozataival, már jöhetett a lazítás és a lelkük áruba bocsájtása. Ritkán tartott tovább ez a sáfárkodás egy óra hosszánál, mert végül az emberek mindig készek voltak dönteni és követni a saját maguk által választott utat. Akár haragból, amiért Asmodeus ennyire kérlelhetetlen, akár azért, mert a halandók szerint csak az a célja, hogy elveszejtse őket. Vagy így, vagy úgy; de végül mindig tovább indultak és beléptek a vérfolyóba. Onnan pedig vagy démonként keltek ki újra; vagy elmosta őket az ár. Ha eladták a lelküket és kibírták az elszakadást tőle; a folyó túlpartján láncra verték őket a folyó mellett kószáló nagyobb démonok, hogy saját kasztjukhoz szerezzenek egy-egy új tagot. Végül, ha láncra verve elvitték őket feltámadó vadállatias erejük miatt évszázadokig nem lehetett róluk hallani. Csak miután újra gondolkodó lényekké váltak.

            Asmodeusnak szerencséje volt, hogy átváltozásakor olyanok verték láncra, akiknek nem volt célja, hogy elszakítsák Azazelltől, de ha bevallotta volna saját magának; csakugyan járhatott volna rosszabbul is. Az ördög és az ördögfi ritka kivételt képeznek a leghatalmasabbak sorában. Kevés, aki közel annyira nagy és befolyásos, hogy veszélyt jelentsen rájuk vagy királyi udvartartásukra. Csak ennek köszönhette, hogy nem kellett kutyaként élnie más démonok lábai mellett és a parancsukra rohanni le a halandók világát, hogy romlásba taszítsák a leendő áldozatokat, akiket a Pokol majd hőn szerető szívvel olvaszthat magába. Vérlovasnak lenni sem volt épp a legjobb, de legalább helyhez kötött életvitelt folytathatott és csak Azazell vagy az apja parancsára kellett másképp csinálnia bármit. Az pedig, ha elő is fordult, nem volt vállalhatatlan. Járja Azazell mellett a pokol bugyrait. Keressenek a koronához hű kasztokat. Vezessenek kisebb háborúkat; felkeléseket verjenek le. Semmi, ami túlságosan alantasnak bizonyult volna még a vérlovassághoz képest is.

            Vérmágia használóként egyike lehetett azoknak, akik kiváló kiképzést és fegyvert kaptak az érvényesüléshez. Nem minden vérlovas mondhatta ezt el magáról, de Asmodeus; igen. Már csak azt savallta, hogy ritkán volt alkalma valódi vérmágia használatra. A kezén levő gyűrűkben valódi vértestek voltak, de mind különböző. Adalékanyagokként összekeverve őket azonban, halálos egyveleget voltak képesek alkotni, annak fényében, hogy használójuknak épp mire volt szüksége.

            A gyűrűkből formálódó vörös összetételű por elegyeit váltogatva, patika mérlegelve a mennyiségüket egyfajta ráérzéssel kiváló páncélt alkothattak viselőjüknek. De formálhattak kardot Asmodeus kezében épp úgy, mint adamantium erős pallost. A határ a csillagos ég volt, a fegyver arzenál pedig kifogyhatatlan. Amilyen formát használójuk elképzelt, olyanná formálódott a vérmágia a keze alatt. Ha nem volt kellően ügyes vagy eleve őstehetség, akkor a fegyverek minősége is silány lett. Egy rézként elhajló csatabárd pedig képes volt eldönteni akár egy háború végkimenetelét. Nem mindenki, aki csak vérmágia gyűrűket kapott volt képes megfelelően is alkalmazni őket és mint a jó pap is, sokszor a több száz évükkel is kellett tanuljanak újabb és újabb dolgokat. Asmodeussal sem volt ez másként. Amikor csak tehette gyakorolt. De hogy mitől vált az évszázadok alatt kitűnő vérmágia használóvá senki más nem tudhatta csak saját maga.

            A legjobbtól vett órákat. Azazell apja a legjobbat akarta fiának és meg is követelte azt. Asmodeus a nagy Mennydörgő elsőszámú feladatává vált, hogy ha koronája végül fiára száll majd, Asm elég felkészült legyen egy újabb 3000 éves uralkodás fenntartására. Az ördögnek egy feltétele volt. Hogy senki sem tudhat arról, hogy mire lesz majd képes, tanulása végeztével. Nem raktak izzó céltáblát Asmodeusra így egészen addig maradnak rejtve képességei a korona ellenségei előtt, ameddig csak kell. Aztán ha egyszer eljön a meglepetések kora, a közösen eltöltött évszázadok fogják majd bizonyítani, felül lehet e múlni az ördögöt. Ha jó munkát végez Asmodeussal; akkor 1:0.

            Ahogy ezt követően Asmodeus a felé közeledő bolyongó látogatójára meredt, már tudta, hogy baj van. A férfi nem egy halandó volt, hanem egy másik vérlovas. Cseles. Halandónak álcázva érkezett, de ezer közül is felismerte volna. Miközben megropogtatta bütykeit, gyűrűi után nyúlt, hogy eligazgassa őket, ha netán szükség lenne rájuk. Komoly dolgoknak nézett elébe és mint mindig, most sem tervezett alulmaradni. Amikor a nő mégis egyetlen szó nélkül suhant el mellette és levegőnek nézve kerülte ki, Asmodeuson gyorsan erőt vett a vágy, hogy rendre utasítsa a pimasz kis szukkubuszt.

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception l