KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

Peregrin azonnal fegyverei után nyúlt, hogy támadójába eressze a tárat, amikor figyelme saját háta mögé terelődött a zajokra, amik a föld mélyén gyülekeztek. Ahogy a lény kikelt a mélységből és szemei előtt tette fel fekete, bálnaméretű karmos kezeit a felszínre a fekete kráter mélyéről, a lányban meghűlt a vér. Fegyverei úgy estek ki reszkető kezeiből a hatalmas szörnyeteg láttán, mint ha megégették volna. Szembe fordult a hatalmas előmászó pokoli démonnal és ahogy annak elnyíltak állkapcsai üvöltés közben, Peregrin úgy érezte; elhagyta félelmében még saját testét is.

Csak fizikailag volt jelen, szelleme mintha szörnyet halni készült volna az elkövetkező másodpercekben.  Feltekintett a hegy omlásnyi, feketetüskés, pikkelyes, méregfogas varánuszhüllőre, de a lény világító szemei azonnal rabigába hajtották és képtelen volt elmozdulni onnan, ahol állt. Végtagokon járt, mint a krokodilok, de fogai inkább voltak kígyószerűek és inkább emlékeztette Peregrint egy lecsapó viperára, mint egy valódi aligátor bármely válfajára, még hosszú több méteres farka ellenére is.

A krokodil hosszú nyúlánk farka ezután mintha meglendült volna, hogy felé csapjon és mozgását követte a szörnyeteg törzse is, újabb épületeket téve a földdel egyenlővé.

Ahogy az épületek megrogytak, már nem kerülték el Peregrint sem, és úgy temették maguk alá a felsikoltó lányt, mint egy rongybabát. Még látta megvillanni Miura és Kazua hátát, ahogy egyszerre ugrottak érte, valahonnan a háta mögül, kardjaikkal szelve ketté a zúduló épület darabokat.

-          Az egyfarkú. Véletlen volna? – csattant fel Kazua és fáradhatatlanul kaszabolta le a zúduló köveket.

-          Aligha. Valami ide vonzotta. -  hasította a törmeléket Miura bőszen.

-          Ugyan ebbe az épületbe, amiben mi is a válaszokat keressük? Ne nevettess bátyám! Ha ez a lény itt van, ugyan azért érkezett, mint mi. Vonzza a Kilencfarkú lénye. A része akar lenni újra.

-          Ez csak egy civil, akit megszállt a Kijubi egyik levágott darabja, kisöcsém!

-          Attól még nem túl őszinte a mosolya! És különben is, honnan tudod, hogy itt nem ekkorák a krokodilok! Azon kívül, miért vagyunk, mind egy helyen? Ez túl egyértelmű egybeesés!

A kérdés hiába volt költői, mind a két férfi egy azon pillanatban fordult Peregrin felé, akit földre sújtott a látvány és tátott szájjal bámulta a hatalmas lényt.

-          Őt elvesztettük, ahogy látom. Nem fogunk válaszokat kapni, amíg ez az átokverte yokai itt van.  – csettintett egyet a nyelvével Miura. – Vidd el innen Peregrinát! Addig én…

-          A nevem, nem peregrina! – tört fel a lányból abban a pillanatban a valóság ereje ahogy meghallotta ezt az utálatos szót. - Mikuzune Peregrin vagyok! Ne használja úgy a nevem, mint egy mellékes jelzőt.

-          Szerintem, ne most vitassuk ezt meg! – Miura idegtépő sziszegése végérvényesen eloszlatta a lány kételyeit, ami az álmokat és a valóság határait illette. A kellemetlen alak csakugyan itt állt, neki háttal és azért küzdött, hogy életben tartsa. – De ha már itt tartunk, most, hogy mondja, ez a lény; itt; gyanítom, önért jött. Még ha ez valójában most engem is elképeszt. Érthetetlen, a Kilencfarkú miért választotta volna éppen magát. Ezt azonban ráérünk megvitatni később is. Tehát vagy vonuljon fedezékbe, az öcsémmel, amíg megteheti, és bízza rám a piszkos munkát, vagy…

-          Nem megyek vele sehová! – emberelte meg magát a lány haragvó tekinteteit egyenesen az ifjabbik szamurájba döfve, mint egy jelzés értékkel, hogy a férfinak eszébe se jusson közeledni felé.

-          Ami azt illeti, én se bíznék meg benne, rémes a modora, ami a nőket illeti, de tartok tőle; kivételesen nincs sok választása, Peregrina kisasszony. – de a férfi már lendült is előre, hogy célba vegye a hatalmas Kijubi-t.

Nem sokkal maradt le mögötte Peregrin sem, ahogy lángba borult elmével a rézüstökös kardforgató után indult, de már kapott is gránátjai után, hogy megcsáklyázza maga is a szörnyeteget.

Amikor első bombái nem sokkal Miura kardjának első csapásai közé ékelődtek; mindkettejüket hátra repítette a detonáció. Métereket szántották a talajt mire becsapódtak az épen maradt felhőkarcolók garázsaiba.

      A beálló csend egy pillanatig megtévesztette Peregrint és felujjongott a tudatra, gondolatban gratulálva magának; de mielőtt kiélvezhette volna a győzelem ízét, a sodró lökéshullámot újabb lökéshullám követte és válaszcsapásként a yokai démon két végtagja után a maradék kettőt is a felszínre húzta maga után, mint egy vérbeli krokodil és eltátotta állkapcsait. Végül feléjük indult.

-          Most felbosszantotta! – Miura hangja bár tényeket közölt, már kevésbé volt barátságos, mint annak előtte; miközben a rőt hajú férfi felkecmergett a talajról. – Hozzá teszem, engem is. Mindig ennyire szófogadó? – porolta le magát ezt követően a szamuráj és mérge szinte testet öltött, hogy Peregrin kezet foghatott volna haragjával.

-          Nem vagyok túl szabálykövető, ami azt illeti. – de a lány még hamarabb talpon volt, mint a furcsa harcos, mellette.

-          Igen, azt látom. Majdnem megölt minket! – fordult felé abban a pillanatban Miura és karon ragadta Peregrin-t. Maga sem tudta megregulázni készült, vagy szimplán csak jobb belátásra téríteni, hogy menekülésre ösztönözze, de ahogy belezuhant a csokoládé barna szemekbe; maga sem tudta volna megmondani mikor; de elveszett bennük egy egészen hosszúra nyúló múló pillanatig. Ahogy a szó a torkára forrt, meghallotta öccse vészjósló hangját a hátuk mögül és azonnal eleresztette a nőt, a múló pillanatokkal együtt hagyva hátra.

-                     Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor talán koncentrálnátok arra, hogy egy egyfarkú Icsibi mászott ki az egyik féreglyukból? Hogyan akarjuk legyőzni? Nem fogja fegyver. A kardom hatástalan ellene. – Kazua ekkor feldobta fegyverét lapjánál fogva vállára és végignézett újonnan alakult szövetségükön. Ezt követően félreérthetetlen rosszallással állta el Peregrin útját és lenézett a lányra. Csak, mint bátyjának, neki is felébredtek balsejtelmei és kivívta magának Peregrin teljes figyelmét. Felvette vele ezután a szemkontaktust; rabul ejtve sugárzó pillantásával hosszú másodpercekre; kutatva a válaszok után. De a csokoládé szemek néma hallgatásba burkolták tulajdonosukat, és ahogy Kazua felemelte szabad kezét, hogy ujjai köré fonja a nő egy tincsét; Peregrin észrevétlen az ifjabbik szamuráj torka alá csúsztatta szúrófegyverei egyékét.

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú részlet

Kami könyvei fb csoport

/Kép forrása: Internet

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

PROLÓGUS

Mikuzune Peregrin, a harmincöt éves, szingli, szabadúszó fejvadász egy éjjel furcsa álmot látott.

Egy félelmetesen gyönyörű nő elevenedett meg a szemei előtt, vérbe fagyva. A halálát okozó két nyílvessző, még alig olthatta ki életét, mert sikamlós vérét még nem mind nyelte el a néma föld;de már is két férfi érkezett a nő mozdulatlan testéhez. Mikuzune mintha érezte volna, mi következik, meg sem lepődött, amikor a szamurájok ezután elővették súlyos katana kardjaikat és szeme előtt választották szét Kilenc darabra vérbefagyott áldozatukat.

Levágták a gyönyörű nő mind két karját válltól lefelé. Lábait egyesével rugdalták arrébb, a metszés következtében. Fejét megragadva pedig lenyesték füleit; és kivésték szemeit. Végül pedig kivágták a nyelvét. Az egyik szamuráj ezt követően letérdepelt a szétkaszabolt porcelán fehér test mellé és kihúzta annak nyakából nyílvesszőjét; csak ezután hajolt oda hozzá, hogy még egyszer, utoljára ajkaival illethesse a halott nő homlokát. Mire féltérdeplő helyzetéből végül talpra kecmergett, már egyetlen könny sem volt a férfi szemében.

Peregrin elméjébe örökre bevésődtek kíméletlen mozdulataik miközben a tetem minden darabját jó messzire vitték a szamurájok után érkező elit katonák. A csillagalakzat közepén végül a két szamuráj vezér maga ásta el puszta kezével, áldozatuk törzsét és mire egy szerzetes megérkezett a Sesshōseki-vel, hogy a friss földhalomba állíthassa a felszentelt lepecsételt alaktalan, jellegtelen kőszobrot; Mikuzune Peregrin hallani vélte saját elméjében duruzsoló hangját. Mintha csak hozzá beszélt volna a szent ember; felismerte démonűző mágiáját.

            Ahogy a lány fejében értelmet nyertek a szavak, amiket még csak nem is ismerhetett, hiszen sosem tette a lábát Japánba; megérezte a lény erejét, aki épp most költözött a túlvilág helyett; éppen belé. A démon ezután széles üdvözítő mosolyra húzta élesen villanó fogait és főbiccentéssel hajolt meg szóra nyitva ajkait.

-          Miura no Szuke. Sose felejtsd el ezt a nevet, mert ez a név lesz a te veszted is. – suttogta a hang a lány fejében negédesen. -  Egy este Miura no Szuke álmában megjelenve, gyönyörű nő alakját öltöttem és kérleltem őt, hogy segítsen nekem, mert, ha nem, másnap meg fognak ölni. Szerinted? Mit tett Miura?

-          Visszautasított. – hebegte Peregrin félve, félálomban.

-          Másnap Miura no Szuke két nyilat lőtt ki rám. Az egyik az oldalamba, míg a másik a nyakamba fúródott.

Peregrin szeme azonnal kinyílt elvágva a beszélgetés fonalát. Az igazság az volt, hogy életében nem félt még ennyire. Tudatos énje pontosan tudta, hogy nem a valóságot látta vagy hallotta; mégsem volt képes elszakadni az álmaiban látott vérengzéstől. Sem a démon hangjától. Eszébe jutott a halott nő kivágott nyelve.

Ahogy sietve felült, zakatoló elméje azonnal apró lakása fürdőszobája felé kormányozta koordinálatlan testét, hogy az egész alakos tükörbe nézhessen, de saját álomittas arcán kívül már semmit sem látott, ami aggodalomra adhatott volna okot. Míg nem a démon hangja be nem úszott elméjébe újra tudatalattijából, és fel nem kacagott.

-          Ki vagy te? – rivallt rá a tükörképére a lány, de eszében sem volt választ várni egy élettelen tárgytól. Mégis mélyen belenézett a tükrön át, saját barna szemeibe. – Ez nem a valóság! Ez nem a valóság! – ugrott hátra végül Peregrin riadtan saját tükörképétől és kapkodva eltekerte a tusoló csapjait, hogy épp úgy, ahogy kikelt, világoskék halásznadrágostól, kék spagetti pántos topjában sebesen a víz alá álljon és egy hirtelen mozdulattal a két csap közül a melegvizeset elzárva; felébredjen a rémálomból.

Csak, amikor már saját sikolya előtört és reszkető hebegésbe csapott át, lehetett biztos benne, hogy tényleg ébren van. A hidegvíz kiűzte nemhogy holtkóros álmait, de összes félelmét is. Végre kapott levegőt és a mellkasát szorító émelyítő kellemetlen fulladás, távozóban volt; mire újra a tükör elé merészkedett. Ha jobban nem is festett csurom vizes ruháiban, hosszú derékig érő, még így is kikezdhetetlen hullámokban aláhulló gesztenyeszín, lelapult hajával, már sokkal jobban volt. Érezte, ahogy visszaszáll lelkébe a nyugalom és nagyot sóhajtott. Lehunyta csokoládébarna szemeit, hogy egy kis sörtés kefével elegyengesse, vastag gesztenyeszín szemöldökeit. Végül szemüvegéért nyúlt, a tükör melletti kis polcra, ahova előző éjjel tette, csak úgy, mint élénk zöld szemeit kölcsönző kontaktlencséit; miután hazaért a fejvadászkodásból. Amikor épp nem dolgozott, mindig a kellemes, tudálékos külsőt kölcsönző nagykeretes szemüvegét viselte. Ha álcának nem is volt épp a legjobb, nemtökéletes rövidlátóságát nagyban megkönnyítette. Kontaktlencsékben is jól látott, de hosszú órák elteltével nagyon tudták irritálni szemeit. Félálomban volt így is mire kivakarta a zöld lencséket szemgolyóiról, a megkönnyebbülést, még így is érezte elalvás előtt. Ahogy hagyományos szemüvege végre orrnyergére siklott, rámosolygott saját tükörképére.

A felcsapó pára megülte tükörre, csak ekkor rajzolt ki egy kilenc ágú csillagot a balsejtelem.

Peregrin pillantása, az ábrára libbent miközben eleresztette a kispolcot a rajta hagyott kezével. Ijedtében megbillent és a tusoló elhúzható ajtajának zuhant. Végül hátát nekivetve esett be két fenékkel megülve a talajt a hidegvíz alatt és újra sikoltani kezdett a lelkét megkörnyékező páni félelemtől. Ezen már a hideg víz sem segített. Megbokrosodó reszkető tagokkal ugrott talpra pillanatokkal később, hogy kimeneküljön a fürdőszobából, és mint ha eszét vesztette volna tépte fel lakása ajtaját. Képtelen volt egyedül maradni. Talán még mindig csak álmodott.

            Ha így is volt fel akart ébredni.

A lépcsőházi liftet elérve, eszement módon tapadtak ujjai a lifthívó gombra, és ismétlő mozdulatokkal nyomkodni kezdte a zölden felvillanó kapcsolót. A felvonó lefelé indult az ő szintjére. Már csak három emelet választotta el a hatodiktól. Már csak kettő. A nő nem is gondolkodott rajta, miért is a kilencedik emeletről indult, ahogy a lift kinyílt, Peregrin úgy ugrott be utastársa mellé, mint ha az élete múlott volna rajta és a fülke hátsó falához tapadt.

            Amikor azonban meglátta a liftben a tükröt, újra nagyot ugrott a szíve és elfogta a rettegés. Zavarodottan kezdett hátrálni, de a felvonó ajtaja ekkor csattant össze, elzárva a lányt a menekülési útvonaltól. Szinte sokkot kapott a felismerésre, amikor a lift megindult lefelé, anélkül, hogy kiszállhatott volna belőle. Riadtan penderült utastársa felé, mert az ismeretlen férfi nagyot köhintett Peregrin csuromvizes alakja láttán és sugárzó pillantásával, a nő átlátszó topjáról, egyenesen Peregrin szemeibe nézett; mielőtt kínossá válna, hogy tekintete olyan helyeken is elidőzött, ahol nem volt illendő. De már elkésett, ahogy a rettegő nő szemében meglátta a páni félelmet, el is felejtette a kínos helyzetet és vonallá préselte száját, majd össze is csippentette, hogy átgondolja a helyzetet. Ezt követően egy pillanat tört részéig habozva elnyíltak ajkai, de fogalma sem volt, hol is kezdje. Ez már a huszonegyedik század. A saját századában, a Heian korban, az 1200-as években egészen mások voltak a szokások. Ott teljesen tudatában a hagyományoknak vagy az illemnek, pontosan tudta volna, hogyan szólítson meg egy ifjú hajadont. Ez a helyzet azonban most más volt. Fogalma sem volt, mit tegyen vagy mondjon, így nem is vágyott fura szerzetnek lenni. Az egyszerűséget választotta.

Oka volt, hogy most itt van. Nem magától döntött így. Feladatot kapott. Ekképpen kellett hozzáállnia az eseményekhez. Az igazság pedig mindig annyival célravezetőbb volt és gyorsabb. 

-          A nevem Miura no Szuke. Az öcsémmel, Kazua no Szuke-vel, épp tegnap volt egy hete…

-          Nem érdekel a neve! – csattant fel megrettenve a lány és félve siklott közvetlen a zárt liftajtó mellé, hogy minél távolabb kerüljön a tükörtől és ha végre kinyílik a felvonó, elsőként hagyhassa hátra. Csak egyetlen egyszer engedte meg magának, hogy vessen egy gyanakvó pillantást utastársa arcára; annak neve hallattán. Amikor gondolataiban átvillant az a csók, amit egy ugyan ilyen nevű férfi adott szétkaszabolt áldozata homlokára; kirázta a hideg. A lány válaszát követően Miura keze bosszúsan a piros stop gomb mellé kezdett vándorolni, kellő óvatossággal, hogy Peregrin ne vegye észre.

-          Nézze kisasszony. Igazán nem akarok alkalmatlankodni, de nem vagyok idevalósi.

-          Ki nem találtam volna… Kérem ne nyomja meg azt a gombot! – halkult el a lány esdekelve ekkor és visszatartotta lélegzetét, látva, hogy utastársa hezitál a stop gomb felett. – Ki kell jutnom innen! Tudja… Tudja én Klausztrofóbiás vagyok és… - de látva beszélgető partnere pilláinak rebbenését Peregrin úgy döntött, ennél jobb kifogást kell találnia. Szorosan összezárta szemeit, hogy erőt merítsen és nagy levegőt vett, hogy kifújja frusztrációját. – Üdvözlöm, kicsiny hazánkban Miura no Szuke Úr! Remélem jól fogja magát érezni és… - zendített rá türelmetlen kedvességgel, hogy elterelje a figyelmet arról a bizonyos gombról. – Mondja csak jól érzik itt magukat a testvérével? Igazán örülök, hogy szomszédok lehetünk, még ha ma a szokottnál is kicsit idegesebb vagyok, higgye el, ez csak azért van mert…éppen vízvezeték szerelőért igyekszem. Tudja a lakásom… - mutatott végig vizes ruháin a nő hamisan csilingelő nevetéssel, de a férfi összeszaladó rosszat sejtető szemöldökei belé fojtották a szót.

-          Tudja kisasszony, az az igazság, hogy keresek valakit. Egy fejvadászt. A neve…

-          Peregrin? – de a nő hangja cincogássá vált, ahogy utastársa egyenesen rátenyerelt másik kezével is a stop gomb melletti oldalfalra, csapdába ejtve a nőt, miközben a lift szerencsével határos módon továbbra sem állt meg. Végig zavartalan folytatta útját.

-          Tehát csakugyan jó helyre küldött az az átkozott Genno. – esett alább a férfi szívélyes hangszíne és már csak a nem létező bajsza alatt mormolt egy pillanatra maga elé meredve.  -  Akarom mondani; ezek szerint a kisasszony ismeri ezt a fejvadászt? – mosolygott fel végül Miura szelíden és felsóhajtva utat nyitott egyik karjával, hogy ne ijesszen rá az idegen lányra.

-          Testközelből. - Ahogy a lány ajkain kibukott a kínos szó, mindketten elhallgattak

Pillanatokkal később végül Miura mégis csak visszaemelte kezét a zárt liftajtóra, véletlen sem akarva elszalasztani a nőt és ajkai ismét vonallá szűkültek, ahogy gyanakodva feltekintett a szemüveges csokoládészín szemekbe.

-          Mit is mondott, hogy hívják? – suttogott végül epésen és a lány megilletődő arcába akart hajolni, de Peregrin megelőzte és egy világbéke reklámarcra hajazó széles mosollyal átbújt fogva tartója karjai alatt, mielőtt a férfi újra beszoríthatta volna.  

-          Miért keresi a fejvadászt?

-          Csak neki személyesen fogom elmondani.

-          Akkor hát… Adja át neki, szívélyes üdvözletem! – csattant fel Peregrin felvillanyozódva, ahogy a felvonó megrándult és hűvös fuvallat fújta hidegre a vizes pólót a hátán.

Éles váltással ugrott ki ezt követően a férfi karjai közül, és már indult is a lépcsőház főbejárata felé, hogy hátra hagyhassa megrökönyödő utastársát, vissza sem nézve többet, nehogy elárulja magát. Miura furcsán, kurtán vetett felé egy töprengő pillantást. Ezt követően utána indult, kezeit óvatosan hosszúkabátja alatti katana kardjára csúsztatva.

-          Ugyan testvérbátyám! Egy csurom vizes, mezítlábas fehérnép! Csak nem kelt tán ekkora riadalmat! Bizonyára nem voltál kellően tartózkodó és kimért. Megijesztetted!

-          Kazua! Csak hogy itt vagy! Ha a viselkedésem hagy némi kivetni valót maga után csak az egyetemes törvény miatt lehet.

-          Azaz?

-          Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Nem mondhatod az embereknek, hogy a tizenkettedik századból jöttél! Genno szerzetes figyelmeztetett, mielőtt végig csinálta a rituálét. Ahogy azt sem, hogy a Sesshōseki kőben kárt tettek két héttel ezelőtt és a benne lakozó Kilencfarkú rókadémon újra elszökött, hogy emberi alakot öltsön. Amikor a tizenkettedik században Toba császár magához hívatott bennünket és azt az átkozott varázslót, Abe no Szeimeit; mert varázsló rájött arra, hogy Tamamo-no-Mae; azaz Toba császár felesége, kedvese, szerelmese, nem más, mint a leghatalmasabb Kilencfarkú rókadémon; már csak Genno szerzetes legerősebb mágiája segíthetett. A szerzetes szerint Tamamo-no-Mae, három legerősebb yokai démon, a Nihon san dai aku yokai-ok egyike volt. A varázsló azt állította, a nő, akit a császár a feleségének mondhatott; megmérgezte Toba császárt és démoni varázstudományát csakugyan arra használta, hogy elszívja a császár erejét. Toba nem hitt nekünk amikor még csak sejtettük ezt a császári udvarban, és nem hitt a varázslónak, Abe no Szeimei-nek sem. Végül egy szent rituálé megtartásával ösztönözték a gyönyörű császárnét, császára helyett, akinek az állapota csak romlott, hogy a szent rituáléval, Tamamo-no-Mae tisztára mossa azt a gyanút, miszerint ártó lélek. Persze annyira tökéletesen végezte a rá kiszabott feladatokat, és mondta fel a szent szövegeket, hogy még a varázsló is hitt neki. Ahogy Tobe császár is. Tamamo-no-Mae ott bukott el, hogy míg hazug szavaival azt győzött meg, akit akart; a szertartási botot már képtelen volt a kezébe venni. A szent ereklye nem állta érintését. De Tamamo-no-Mae hiába menekült el, ezzel csak azt érte el, hogy a varázslót végre félre állította a császár, és rábízta legjobb harcosaira felesége felkutatását és megölését. Tamamo-no-Mae testét és vele együtt lelkét mi magunk vágtuk kilenc darabba, hogy ha el is szökik; halhatatlan lelke, többé ne árthasson az embereknek. De ez nem jelenti azt, hogy hagynunk kell kicsúszni a kezeink közül. A követ, ami elzárta, megrongálták. Már csak abba bízhatunk, időbe telik, mire a Kilencfarkú kicune megtalálja a levágott darabjait. Addig van időnk nekünk is, hogy megtaláljuk és újra elzárjuk. Valami oknál fogva, Genno pont ideküldött bennünket amikor elvégezte a rituálét. Kizárt dolog, hogy tévedett volna. Oka van annak, hogy egy Peregrin nevű fejvadászt kell kövessünk.

-          Aki nem mellesleg most lépett olajra? – vakargatta meg szurok szín üstökét a harmincas éveiben jár ifjú Kazua és szálfa egyenes rövid haja frufruját elcsapta rikítóan kék szeme elől. Pillantása összeszűkült a megválaszolatlanul maradt kérdéstől és nagyon sóhajtott. -  Kard helyett, vidd inkább a kabátomat! Arra nagyobb szüksége lesz a mi kis Peregrinánknak! – nyújtotta ezzel hosszú fekete szövetkabátját testvérbátyja felé és rávillantak komolytalan gödröcskéi. – Gondolod, hogy ő lehetett a fejvadász?

-          Gyanítom. – torzult grimaszba Miura arca és átvette a kabátot. Végül hóna alá csapta, levéve kezét kardja markolatáról. – Igencsak zavarba jött, amikor megemlítettem, kit keresek. Véletlen lett volna?

-          Amikor a fejvadászra vadásznak? Mit mondtál, mi is a kisasszony teljes neve?

-          Nem mutatkozott be hivatalosan.

-          Hogy nem? Mit nem merészel! – gúnyolta ki testvérét Kazua és jót derülve elindult a lépcső irányába.

-          Itt laksz, már egy hete. Igazán megtanulhatnád kezelni ezt a fura, zajos dobozt.

-          Ó, nem azért gyalogolok, mert szükségét érzem, hanem mert nem akarok kiesni a formából, bátyám. Javasolhatom neked is…

-          Nem. Nem javasolhatod. És most, ha megbocsájtasz, ki kell derítenem hova mennek télvíz idején, az itteni nők. Nézz szét ebben a hatalmas házban Kazua. Keress olyan lakást, aminek ajtaját tárva-nyitva hagyták.

-          Mit is keressek pontosan bátyám?

-          Ez a lány menekült valami elől. Találd meg, hogy mi elől.

-          Ha halálra fagy, mielőtt megtalálnád, hozd el hozzám!

-          … akkor majd felmelegítem. – húzta kelletlen vicsorba száját Miura no Szuke és elviharzott a kijárat felé. Világos réz szín szálfa egyenes haja bronzból öntött palástként repült utána. Az ifjabbik szamuráj tudta, ez lenne az utolsó cselekedet; amihez kőszívű, rideg bátyja folyamodna, mégis megmosolyogtatta a tudat, miközben eljátszott a gondolattal, hogy ez az érzéketlen marcona; egyszer talán emberére akad. Egy szökésben levő kis peregrina, persze, vajmi kevés ehhez, de ha bátyja vakon született is; ha érzéketlen tud maradni a csuromvíz női idomok láttán; az ifjabbik fivér maga döntött úgy, hogy ez egyszer kevésbé lesz önmaga és nem ugrik rá azonnal a kínálkozó lehetőségre. Élvezte, ha bosszanthatta bátyját, de azt még jobban, ha a nők önként adták meg magukat a szellemesebbik felének. Mindannak, ami bátyja sosem lesz. S mindezt az orra előtt.

Miura megannyiszor csattant fel kisöccse bohémságára, ahányszor csak Kazua megnyert magának egy-egy újabb női szívet; vagy méltán nevezett trófeát. Ezt sosem lehetett megunni.

-          Hát jó. Azért egy próbát megért. – szelte ezt követően morcosan a lépcsőket az ifjú Kazua is, hogy minél hamarabb letudja a rá bízott feladatot. A tízemeletes ház véget nem érő lakásai órákra magukba szippantották.

Kami könyvei fb csoport

Kép forrása: Internet

by

Kami