BLOOD RIVER
Prológus
1001 évvel korábban…
Asmodeusnak megint jól ért véget az késő délutánja. Ahogy Azazell legurította az utolsó pohárral is, ami még előtte hevert; mint minden hasonló alkalommal, ezt a műanyag poharat is lecsapta maga előtt, egyfajta erődemonstráció gyanánt, hogy mint mindig; most is jelezze; legyűrte, ezzel együtt legyőzte tartalmát.
Mindketten tudták, már a székről sem fog leszállni egyedül, Asmodeus segítsége nélkül; nemhogy az ajtóig eljutni. És, mint minden hasonló alkalommal; ma is haza kell támogassa majd, hogy az aranyszín hajú férfi vörös szállakkal irdalt üstöke puha párnákon landoljon, ha végképp kiütötte magát. Nem hagyhatta, hogy baja essen.
Így ment ez, idestova egy éve és minden nappal egyre hosszabbnak tűnt. Asmodeus, ha látta is hova fog vezetni ez az egész; nem tette; nem tehette szóvá. Csendes támogatásával többre nem tellett, de eladta volna a lelkét azért, hogy Azazellt még egyszer, de inkább még százszor mosolyogni lássa. A vöröses szőke férfi haja így is, harmincas évei ellenére úgy hullott, akár a selymes eső. Asm minden ilyen séta után órákig takaríthatta a szőke hajszálakat fekete ruháiról, de minden egyes hajszálat gondosan összegyűjtött ezután, hogy elraktározhassa, hisz megígérte Azazellnek, egyszer még komolyan parókát csináltat belőle. Ez volt az egyetlen dolog, ami a fiút a mai napig megnevettette. Azazell nem mosolygott így is már csak ezeken a napokon, amikor benyakalta, amit kihoztak neki és mint egy király, eszméletvesztésig itta belőlük magát. Magán kívüli perceiben, amikre talán jobb volt nem is emlékezni a másnapokon, de ilyenkor a szőke férfi boldog volt. Újra boldog. Még ha egyre mélyebbre süllyedt is ilyenkor, és egyre többször kezdte hajtogatni a megváltó halált.
Asmodeus nem segíthetett kínjain. A tudat, Azazell mellett tartotta és őrölte fel, de nem volt választása. Barátok volt gyerek koruk óta, és megígérte Azazell édesanyjának, Miranak, hogy mindig vigyázni fog egyetlen fiára.
Nem gyorsíthatta, nem lassíthatta az időt, ami, ha ki tudja is mennyi; de még hátra volt Azazell idejéből. A fiú, de már lassan inkább férfiú rosszullétei és elszántsága fordítottan arányosan álltak egymással; pont, mint Asmodeus higgadt arcvonásai és kétségbeesése, mert sosem lehetett tudni, melyik pohár lesz az utolsó.
Minden hasonló alkalommal, amikor Azazellt hazafelé húzta; ezen gondolkodott.
A fiú édesanyjának nem volt lelkiereje, sem fizikai erőnléte, hogy ezt végig csinálja; Asm pontosan tudta ezt és nem hagyta sorsára sem Mirat, sem a fiát. Még ha talán utolsó hónapjaiban vagy heteiben voltak is. Vagy ha egyszer majd eljutnak a végéig, utolsó heteiben és utolsó napjaiban sem fogja hátra hagyni.
Majd, ha egyszer véget ér, az utolsó percig fogja majd barátja kezét.
Asm maga sem tudta, honnan van ennyi lelki békéje, de képtelen is lett volna hátat fordítani egy halálos betegnek. Hamarabb adja el a lelkét, mint hogy csukott szemmel odébb álljon.
Nem egyszer figyelmeztette is Azazellt, hogy ha fel meri adni a harcot, maga megy utána a pokol kénköves bugyraiba, hogy visszahozza.
Szomorú nap volt, amikor Azazell meghalt. Az eső is úgy esett Londonban, mint máskor. Ugyan úgy tartottak hazafelé a gyógyszerek bevétele után, mint máskor; amikor a fiút egyszer csak lelőtték a nyílt utcán. Ha a rák nem bizonyult volna elég halálosnak.
Asmodeus eleinte fel sem fogta, hogyan omlik a legjobb barátja a karjai közé és kap maga is két kézzel a lőtt seb után, hogy elállítsa a vérzést. Amikor Azazell a karjai között fekve suttogta el utolsó szavait, amiből már csak a köszönömöt tudta kivenni; már nem tehetett érte semmit és ez örökre átírta a hollószín hajú férfi sorsát.
Akkor éjjel maga indult a gyilkos után, de míg a símaszkos férfi elmenekült; Asmodeust a rá következő napon, vérbe fagyva találták meg a hatóságok a hideg dér lepte utcán; egy golyóval a koponyájában.
(folyt köv)
Kép forrása: Internet
by
Kami
