Fantasy szerző

Kami könyvei

2021. május 01. 13:14 - Kami könyvei

Előkészületben: Szürke Mágusok Light Novel

Sziasztok sziasztok
És ha már az új ötleteknél tartok még nincs vége a sornak, a Naiadok (Naiad - Battle for sea) és az Evil után, mai utolsó történet gyanánt, érkezzenek egyszer csak:
Szürke Mágusok
címmel az orjeotelestai, az agurtai, a menagurtai, és a metragurtai varázslóházak.

Aki szereti a varázslókat, esetleg, aki szerette az Ördög bújt beléd történetem alapkonceptjét; ne hagyja ki. �
Köszönöm, ha olvastok
/Kedvcsináló Kép forrása: Internet/
by
Kami
Címkék: Szürke Mágusok
Szólj hozzá!
2021. május 01. 13:03 - Kami könyvei

Előkészületben: Naiad - Battle for sea Light Novel

Sziasztok sziasztok
És akkor hogy felvegyek valami új közönyt klubba, amire majd a maga idejében lehet fittyet hányni;
a sok érkező projekt között egyszer csak érkezzenek az igazi nagy halak is!:)
Szeretitek a sellős történeteket? Én nem! Az egyik leggagyibb fajnak tartom őket, ami azt illeti. Megmondom őszintén.
Ámbátor; azért van róluk egy történetem � nem hittétek volna ti sem. �
Felvételt nyert; na nem a Roxfortba nyugi, csak Kami könyvei közé, így egyszer csak érkezzenek:
Naiad - Battle for sea címmel azok a nagy halak �
Remélem ha eljön a maguk ideje, lesz rájuk érdeklődő. � mert ha nem, mennek a levesbe halászlének. � Én meg nyugdíjba.
/Képek forrása kedvcsináló gyanánt: Internet/
by
Kami
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:49 - Kami könyvei

Előkészületben: EVIL címmel az újabb Light Novel

Sziasztok sziasztok
Csak hogy "sose hagyjon el a remény, Panem!"
A rémségek kicsiny boltjába bekerül egy újabb ötletem, legyen miből válogatnom, ha véget ér a Kilencfarkú története.
- akinek a teremtéstörténetek újragondolása nem fér bele, természetesen semmi baj. Minden nem szívbajos olvasónak egyszer csak érkezni fog:
EVIL
címmel
(Ádám és Éva története egy kicsit nagyon! másként. Csak olyan Kamisan, tudjátok) Rómeó és Júlia kedvelők előnyben, természetesen korhatáros kivitelben.
Köszönöm, ha olvastok.
/Képek forrása kedvcsináló gyanánt: Internet/
by
Kami
Címkék: EVIL
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:39 - Kami könyvei

Készülő Light Novel - IMA címmel

A
Prológus
Mazikeen 105. sikoltva ébredt, és lehengeredett egyszerű szürke ágyáról. Megint HeroInazagi nevét kiabálta, miközben próbálta maga mögött hagyni a ködöt. Folyamatosan visszafordult, hogy idejében észre vegye, ha üldözője beéri. Rendszerint kijutott a tejsűrűségű sűrű gomolygásból, de most már olyan közel érezte magához a gyilkos árnyat, hogy szinte repült az utolsó métereken keresztül. Tudta jól, ha sikerül kijutnia még most az egyszer, akkor biztonságban lesz. Mindig ezt mondogatta ilyenkor saját magának. Ha még most kijut. Ha még most. Végül a „még mostokból”; „csak még most lett”. Egyre többször mantrázta magának, és a csak kezdetű mondatai szinte áhítatos szavakká váltak. Könyörgéssé.
Ami a nyomában járt minden alkalommal egyre közelebb jött, ahogy napra nap, éjre éj következett. A köd pedig egyre átláthatatlanabb, egyre fojtósabb, hogy már levegőt is alig kapott menekülés közben. Hetek óta üldözte Maz-t. És miközben az a valami próbálta elkapni, a lány mind inkább egyre élesebben hallotta, hogy saját gondolatai beszélnek hozzá, és arra ösztökélik egyre türelmetlenebb hangnemben utasítva, hogy ne álljon meg. Fusson.
Fusson az életéért.
Minden éjjel kiabáltak a fejében a hangok. Próbálták életben tartani.
Amikor Maz ebből a rémálomból kifolyólag először rohant neki hálószobája üveges erkélyajtajának és áttörte azt; azonban minden megváltozott. Az addig álombéli képek egyszerre már mindenütt ott voltak. Nem tudta megkülönböztetni mi álom, és mi nem az.
Sólyomszem, ahogy a saját férjét nevezte, kedvenc gárdistája után, akkor kezdte el először észrevenni, hogy valami megváltozott, de Mazi minden lehetséges módon állította, hogy csak rosszat álmodott, és álomkóros volt, amikor 7 darabra kaszaboltatta magát az erkélyajtó kitört üvegével. Maz-t végül ezután a súlyos baleset után már a kórházból sem engedték ki többé. Bent töltött tizenhárom napja után végül többet is kapott, mint amit szeretett volna. Megkapta a diagnózist, és Sam is megkapta. Mazikeen-t közveszélyesnek nyilvánították és skizofrénnek. Az ítélet pedig felért egy halálos és lassú kivégzéssel. Maz hiába tagadta minden porcikájával az orvosok állításait, és akárhogy merült az öntagadásába, a sötétség minduntalan rátalált. Nem volt hova menekülnie. Az álmok mindenütt utolérték, ha csak lehunyta a szemeit. Amikor a kórházban töltött 13 napja alatt eljöttek ugyan ezek az álmok; és ugyan ezek az üldöztetéssel telt ominózus éjszakák, a gyilkos árny ugyanúgy üldözőbe vette. Maz ajtókon tört ki, ablakoknak zuhant neki, mert a ködben bujkáló árnyék egyre inkább beérte álmában és a távolságok egyre csak rövidültek kettejük között. Mire a kórházi biztonsági őr a sokadik éjszakán is leszorította, az elszabadult állatias erő, ami feltört Maz-ből, kishíján tragédiával végződött, mindkettejük számára. A lány egyetlen nevet kiabált, amire vissza tudott emlékezni ezekből az időkből. HeroInazagi nevét.
Két hét alig telt el, már egy elkülönítőben ébredt, kényszerzubbonyba csomózva, hogy ne tehessen több kárt magában, és másokban.
Ennek már öt éve, Mazikeen azóta is elmebetegnek számít, mert hangokat hall és éjszakánként úgy pattog a gumifalak között, mint egy bumeráng. Eleinte beszámolt álmairól, kezelőorvosainak, de ahogy egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban, már maga sem tudta a víz fölött tartani saját fejét. Úgy érezte elfelejtkezett róla mindenki. A férje látogatásai elmaradoztak, ahogy pszichológusa beszélgetései is, akinek rendszeresen lefestette mindazt, amit átélt. Az utolsó pszichológus is azt írta kartonjára; hogy további kezelése javasolt, és hogy skizofrénia miatt, nem javallott Maz számára az elmegyógyintézet elhagyása. Ezután adták át pszichiáterek kezének és gyógyszereinek. A beszélgetések, a kommunikáció véglegesen megindult lefelé a pöcegödörbe, Mazikeen-nel együtt.
De néha, amikor az ápolók késtek a hétvégi gyógyszereivel, a lány arra ébredt, hogy megint nekirohant a gumifalaknak. Nem voltak ugyan súlyos koppanások, de rendszerint visszatörte valamijét. Nem esett jól a reccsenő kisujja hangja, vagy a válla kiugrása, de az ápolók utólag már meg sem lepődtek, csak helyre rakták visszatört izületeit, aztán újra becsomagolták kényszeres ruhájába és magára hagyták. Már menthetetlennek számított. Ugyanolyan elmeháborodottnak, mint a többi. Egyetlen dolog választotta már csak el Maz-t talán tőlük és tartotta vissza a szakadék szélétől. Utált meztelenül szaladgálni, nem úgy, mint a bent levők legtöbbje. Őrült szégyenlőssége volt legőrültebb vonása, még holtában sem láthatta volna senki ruha nélkül. Különben az elmeház, hullaházzá vált volna gyorsan, ha Maz-en múlik.
Ahogy Mazikeen most megint a földön ébredt, felszisszent a gondolatra, ahogy visszapattant a gumifalról. Gúsba kötve azonban nem bírt felkecmeregni. Mint mindig. Oldalára hengeredett helyette gyorsan, hogy csapzott, zsíros valaha volt hosszú szőke haját kifetrengje a szájából, addig is, amíg vár, hogy összevakarják a talajról.
Amikor nyílt az ajtó és meglátta Robertet, felsóhajtott. A férfi már akkor itt dolgozhatott, amikor Maz még pelenkában szaladgált. Durva érdes ujjai kedvtelenül belemarkoltak a lány karjait leszorító muszáj-kabátba, hogy talpra rángassák. A fekete hajú, karvalyorrú szemüveges szigorú archoz, mégis az egyik legkedvesebb hang tartozott, amit a lány az öt éve alatt csak megismert. Robert a maga 60 évével és kivénhedt modorával remekül álcázta emberségét és csak akkor volt hajlandó megajándékozni vele bárkit, ha piros hó esett. Tehát soha. Maz viszont pontosan tudta mi lakik a férfi szívében. Az öt év alatt volt ideje jól megfigyelni minden ápolót és mint egy rendes bentlakásos kliens, örökké tartotta is a száját. Ahogy Robert nem ítélkezett egyik beteg fölött sem, úgy a lány nem vetette a szemére soha, hogy a férfinek arany szíve van. Ma azonban Robert a kelleténél is barátságtalanabb volt.
- Történt valami Robert?
- Azonkívül 105., hogy vasárnap reggel van?
- Már csak 24 óra és lejár a műszak.
- Díjazom a humorodat. - csóválta meg a fejét a férfi és feltolta szemüvegét szigorú orrára. – Mit álmodtál ma, hogy ennyire éber vagy?
- Semmit, amit ne meséltem volna el.
- Vagyis, semmi újat. – ültette vissza a lányt ágyára, miközben előkotorta zsebeiből a gyógyszereket, amiket neki hozott. – Veszteségek? Törött fogak? Törött kisujj?
- Ma úgy tűnik megúsztam ép bőrrel, mester. – csipkelődött Mazi kedvesen és kinyújtotta kezét a kis pohárnyi tablettáért, de ahogy átvette, nem nyelte le a pohár tartalmát azonnal. Helyette nagyot fújt és az ágya melletti rozoga kisszekrényre tette.
- Ezt örömmel hallom. Utálom, ha össze kell rakjalak. 30 éves létedre Mazi, szétszórtabb vagy, mint én. Sosem kerülsz ki innen.
- De igen, Robert.
- Megmondták a hangok? – mosolygott fel rá a férfi szelíden és meglapogatta a lány zsíros feje búbját. Végül fakó szürke szemeibe pillantott, és végtelen együttérzés ült ki ráncos ajkaira. – Sajnálom Mazikeen, hogy ez a helyzet, pedig amikor nem vagy kiütve a gyógyszerektől, egészen kellemes társaság vagy. Nem itt lenne a helyed. Álmok, hangok…
- Mint ha a férjemet hallanám. – szusszant fel Maz is gyötrelmesen és hátradőlt keresztben ágyán, hogy neki dőlhessen 3-szor 2 méteres vendégszállása beton szürke falának.
- Jó, hogy mondod 105. Épp itt van. – vakarta meg fejét egyszeriben az idősödő férfi és gondterhelten elharapta mondandója további részét. Túl akart esni rajta, mielőtt a szíve is beleszakad abba, ami következik.
- Hogy mi? – húzta ki magát hirtelenjében a lány hanyag tartásából, éberré válva. – Sam? Sam itt van? Értem jött?
- Sajnálom Mazikeen. Csak a válási papírokat hozta. Majd beküldi a pszichiátereddel. Épp vele beszélget az ajtókon túl.
Maz azonnal ágya szélére húzta magát lábaival a hallottakra és felállt újra.
- Hogy mit mondtál? Nekem nincs pszichiáterem. Az utolsó, aki hajlandó volt szóba állni velem tévképzetes őrültnek nyilvánított, ahogy előtte a többi is.
- Meg skizofrénnek. – helyesbített a férfi kuncogva.
- Meg skizofrénnek. – forgatta körbe szürke szemeit a lány, mert rémesen utálta ezt a szót. – Egy újabb pszicho-mókus.
- Sajnos Mazikeen, nincs választásod.
- Már régóta nincs. Csak idő kérdése volt.
- Már mint, hogy újabb szakembert rendeljenek melléd?
- Már mint, hogy Sam benyújtsa a válást.
- Öt év, Maz. Öt év hosszú idő. Őt is meg kell értened. Az elmegyógyintézet, nem épp a legromantikusabb hely, lássuk be. Na gyere. – komorodott el végül a férfi lemondón. – Essünk túl rajta.
- Robert.
- Hm?
- Hát ezért vagy ma itt? Miattam? Ma nem is kellett volna dolgoznod. – világított rá a lány keserűen a nyilvánvalóra, amikor megértette csak ugyan vasárnap volt. Robert soha nem dolgozott vasárnap. Nem volt az az isten. Ma mégis itt volt. – Te tudtad? – de a karvalyorrú, szemüveges férfi lemondó hallgatása ékes szólóbb volt, bármilyen válasznál. – Te tudtad. – bólintott ezután a lány értően és ezt is bedobta képzeletbeli kamrája másik oldalára. Ebbe a képzeletbeli lelki szemetesládába zárta összes fájdalmát és félelmét, amióta csak ide került, és az ajtaját mindig kulcsra zárta, hogy óvja önmagát és tudatát. Különben már belerokkant volna abba a tudatba, hogy józan elméje be lett zárva azok közé, akik a falon túl vannak, és akik valóban azok a menthetetlen pszichológiai és mentális betegséggel küzdők; akikről már évtizedek óta lemondtak. Épeszűnek lenni, egy ilyen helyen, ahol az úgy nevezett őrülteket tartják bezárva, felért az elme halálával.
Már semmi nem óvhatta Mazi-t és teljesen ép tudatát ettől a helytől, csak ez az utolsó szoba, és a négy fala. Meg Robert becsempészett könyvlapjai. Teljes könyveket a férfi nem mert volna behozni, mert szigorúan tilosnak bizonyult. De amikor senki nem látta, verseskötetek lapjait rejtette Robert a lány gyógyszerei mellé; vagy egy-egy kiragadott regény lapját, hogy ezzel is segítse megőrizni, ami még megmaradt a fiatal nőből.
- Kérlek 105. ne nehezítsd meg, ami már így is nehéz. Írd alá a papírokat és engedd szabadon azt a férfit. A pszichiáteredhez pedig légy kedves. Ne üldözd el 2 nap alatt. Adj neki, legalább 5 napot. HeroInazagi azért utazta át a fél világot, hogy új gyógyszereket hozzon neked. Kísérleti szereket. De ha segíteni tud rajtad, hamarosan kint leszel.
Maz azonban már mint, ha víz alól hallotta volna az idősödő férfi hangját. Elveszett valahol a HeroInazagi szó hallatán, és nem jött föl többé a víz fölé. Újra elnyelte az a mocsár, amiből alig bírt éjszakánként kikecmeregni. Saját elméje mocsara. Ez a név volt az imája, ami életben tartotta és kijuttatta a ködből élve, minden éjjel. Már meg is feledkezett a válási papírokról, amikor Robert a szeme előtt csettintett egyet. Ekkor döbbent rá, hogy fölülről csak egy melltartó takarja szabaddá váló mellkasát. Úgy kapta maga elé kezeit, mint ha elsőbálozó lenne, és belevörösödött saját szabadságába.
- Fürdőszoba, Maz; fürdőszoba. – ragadta karon ezt követően az idősödő férfi türelmetlenül, és két lábbal újra a földre állította a lány gondolatait.
- HeroInazagi? Ki is ő pontosan? Miért jött? Miért most? – lépett a férfi után ekkor a lány sebesen és már kint is volt a helységből. Balsejtelmei azonban felerősödtek, amikor a karvalyorrú férfi válaszok nélkül hagyva, beterelte a fürdőszobába.
- Letelt az öt év, 105. Eddig nekem kellett vigyáznom rád. De most már semmi sem menthet meg tőle.
- Ne hívj 105-nek.
- Igazad van bajnok. Most már nincs szükség efféle álnevekre. Akárhogy akarnálak is elrejteni, HeroIn elől, azt hiszem csak hiú ábrándokat kergetnék. Megtalált, pedig elrejtettünk előle és csatlósai elől. Most már nincs hova menekülnöd tovább.
- Nem értem, egyetlen szavadat sem Robert. Te megháborodtál? - viccelődött a lány szarkasztikusan és rákacsintott az idősödő férfire.
- Egy ilyen helyen, Maz; az sem lenne csoda. De nem. Most pedig jól figyelj rám, mert nincs több időnk. A köd. Amiről álmodtál, Mazikeen. Utolért.
(Kép forrása: Internet)
by
Kami
Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:24 - Kami könyvei

Előkészületben Ima címmel - Kami könyvei Light Novel

Sziasztok sziasztok
Csak hogy ne maradjunk sosem, válaszok nélkül.
Na fel a kezekkel!! Ki hallott már a hét Főbűnről? � Mi lenne ha egyszer csak megelevenednének a szemetek előtt? És mi történne, ha a 7 Főerény egyike próbálná meg útjukat állni és Bajnokot tenni a romlás oltárára? Superbia, azaz, Kevélység vagy Gőg másnéven; épp fogadást készül kötni, sőt köt is; arra, hogy a 7 Főbűn annyira tökéletes, hogy akár angyali alakba bújva képesek a Bajnokot elpusztítani, akit a 7 Erény állít. Nos. Azt majd meglátjuk. Nem igaz? " Ha egy angyalt küldök érted; fogadd el" � Amikor a Bajnok mellett egy igazi angyal is áll; talán nincs minden veszve. Érkezzenek a bűnök; hamarosan � 7-en mint a gonoszok � és érkezzen; a piros sarokba; a Bajnok!
We are the champions
We are the champions - tudom, tudom. �
Ima címmel érkezni fog a legújabb Light novel-em; mint mindig kicsit másként; Kami tollából �
Akinek nem fér bele a hitvilágába; megköszönöm a figyelmet;
mindenki másnak jó olvasást kívánok hozzá; egyszer csak.

Köszönöm, ha olvastok �


(Képek forrása: Internet)


by
Kami

Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:21 - Kami könyvei

Készülő Light Novel - IMA címmel

 Készülő Light Novel - IMA címmel

Kik beszélgetnek?

 

-          Nincs olyan halandó, akit meg ne szereznénk. Ha kell angyalbőrbe bújva is képesek vagyunk mind a heten arra, hogy az általatok kijelölt bajnokot megbuktassuk. Ha mi nyerünk, 50 évre újra mi fogjuk uralni a világot.

 

-          De ha nem; úgy 50 évre újra álomba szenderültök, mind a heten. Mi választjuk ki a hőst.

 

-          Rendben… - sziszegte Superbia kígyó módjára és belehajolt ellenfele arcába. – De jobb, ha tudatosítod magadban; nincs bűntelen ember. Álmunkból fölriasztva is megnyerjük a fogadást. Gyerekjáték lesz.

 

-          Azt majd meglátjuk.

 

-          Hozz akármilyen szabályt.

 

-          Az én feltételem, hogy angyalbőrbe bújjatok.

 

-          Az enyém pedig, hogy ne megint egy papot! Nincs semmi kalandvágy benned? Nevetségesek a bajnokaitok. Minden 50. évben egy szentfazék, vagy egy apáca. A feltételem tehát, ha mi angyalbőrbe bújunk, akkor ti nem választhattok egyházi embert.

 

-          Ha mind a heten megtámadjátok, az nem lesz fair play!

 

-          Az élet nem igazságos. – nevetett bele Superbia ellenfele arcába és kinyitotta nem létező szárnyait, hogy a magasba emelkedjen. Sötét hajú angyalszárnyas lénnyé alakult, hogy úriasan felülemelkedjen. Végül megfordult kétszer tengelye körül, hogy maró gúnnyal adózzon beszélgető társa előtt és fejet hajtott, mint egy büszke kalász. De már szélesre húzta félszeg mosolyát. -  Akkor?

 

-          Követelem a tisztességes játszmát!

 

-          Mint mindig. Mit is jelent ez pontosan?

 

-          A bajnokom nem lesz egyedül. Ez egyszer nem.

 

-          Ennyi? Unalmas vagy! De hogy lássátok ti is, milyen nagylelkű tudok lenni; ám legyen. Állíts bár száz bajnokot is; 1 év múlva itt találkozunk. Pizsamában gyere és készülj az újabb 50 éves álomra.  – húzta ki magát Superbia és nekirontott ellenségének csak hogy a frászt hozza rá. Amikor a hószín hajú férfi eltaszította dühében, újra a képébe nevetett és karcos grimasszal rásziszegett egy aprót, hogy megfélemlítse. Ezt követően visszalibbent kiindulási pontjába még a levegőben.  Angyalszárnyai suhogtak a hátra bukfenc közben ahogy végül újabb manőverrel egyenesen megindult lefelé a halandók világába.

 

Kép forrása: Internet

 

by

Kami

 

Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. április 30. 23:49 - Kami könyvei

OBSCURATUS

OBSCURATUS
1.Fejezet
Raphael Hitch a neuschwanstein-i kastély melletti; hegyekben eldugott kis otthonában végre megtalálta a békét. Mióta a Demortumok megrohanták a fél világot a turisták be sem tették a lábukat a Fussen városához közeli, lélegzetelállító szépségű, Bajor-Alpokban megbújó mesebeli kastélyba. Hitch persze nem itt lakott, de a lélegzetelállító látvány, mindenért kárpótolta. Az idejét nem tudta mikor járt itthon utoljára, most mégis annyival csendesebb volt ez az örökké nyüzsgő környék. Pedig a nem messze álló kastélyt még csak nem is menedékül építették az itteniek a valaha volt 18. században, hanem hogy II. Lajos bajor király személyes „menedékhelyeként” szolgáljon, amikor visszavonulna a valóságból az álomvilágba. Az idilli kép nem is lehetett volna ennél békésebb; Hitch mégsem érezte magát kellően biztonságban. Ha valamit megtanult a néhány nap alatt, hogy ezek a szörnyek, bárhol megtalálták a lassan talpalattnyira zsugorodó világban. Ha élni akart mozgásban kellett maradnia. Ez persze nem azt jelentette, hogy ne pihenhetne egy-két napot; elvégre nem sietett sehová; de maga a tény, hogy a ház üres és lakatlan volt; nem sokat dobott komfort érzetén. Az éléskamrák, csak, mint a hűtők, szintúgy üresen álltak, így hát nem rostokolhatott sokáig egy helyben. Bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, hátra kellett hagynia Hamupipőke kastélyának elnéptelenedett békéjét és üvegcipője helyett felhúzni nyúlcipőjét.
A Schwangau községben majd kerít enni valót, de csak akkor, ha újfent beáll az éjszaka. Fényes nappal botorság volt egyedül vásárra vinni a bőrét. Ha szerencséje lesz az éjjel végig haladhat Marienbrücke híd mellett fekvő alig 3000 főt számláló üres kis földdarabon, ami valaha az otthona volt, és úgy hagyhatja hátra, hogy még egyszer életében utoljára láthatta. De amennyire közel volt a déli partokhoz, elképzelhetetlennek tűnt a maradás gondolata annak fényében, hogy ezek a szörnyek, épp a partokat özönlötték és árasztották el. Ahogy egyre bentebb ették magukat Bábel Tornya felé, Európa szívébe; ha a csúszómászóik nem is, de a repülő rémek előbb-utóbb megtalálták volna, a legmagasabb kastély legeldugottabb tornyában is. De Hitch-nek fogalma sem volt, hová is mehetne innen. Sehol nem volt már biztonságos.
Miközben az éhség lassan utcára űzte, keserédesen bezárta maga mögött az ajtót. Mint ha bárki is bejönne; és miközben leszállt az éj hátára vette saját úti lapuját. Csak a sötét jelentett menedéket ebben a szörnyek eluralta világban.
Igyekezve haladt végig az apró község egyetlen utcácskáján és groteszk módon megmosolyogta saját tükörképét a pékség ablakában. Végül bőrveretes barna kabátja foltfelvarrásos könyökével betörte az ablakát, és benyúlt fekete kesztyűs kezével, hogy elfordítsa a zárat. Nem időzött sokat. Csak fogta a három, talán négy napos kenyereket és amennyi csak fért, begyűrte ócska kis katonai hátizsákjába. Nem rég a katonai autóról lopta, amivel járőröztek a katonák Bábel Tornya körül. Az őket ért támadás után, Hitch tudta, úgy sem lesz már rá szükségük; így amikor a demortumok egyik fajtája, amiket az emberek elneveztek FullDrillok-nak; megtámadta a katonai utasszállítót; táskástól távozott; felkészülve a következő időkre. Élelmet szerezni nem volt nehéz annak fényében, hogy a világ egy része szellemvárosok tömkelegévé vált, de a tudat, hogy nem tudhatta biztosra, melyik lesz az utolsó vacsorája; nagyban befolyásolta kóborlásait. De nem volt ideje az önsajnálatra. Csak elvette, ami kell és már állt is tova. Két hete ebből álltak napjai. Rejtőzködött, menekült és figyelt. Teli volt papírfecnikkel, ahova televíziós közvetítések híján maga is felskiccelhette tapasztalatait a látottakról és hallottakról.
Lassan elektromos áram és tiszta ivóvíz sem maradt. A lények megtalálták a módját, hogy az utolsó emberig, egy helyre tereljék a humán entitásainkat. A félelem nagy úr volt. Szerencsére fényes nappal nem igen lett volna szükség elektromos áramra. A víz kérdés persze már súlyosabb gondokat okozott.
Az ásványvíz készleteket gyorsan lerabolták, az élelmiszereket és mindent, amit lehetett próbálták az emberek begyűjteni ezekben a központosulásokban. A kisvárosok, falvak, községek boltjai azonban feltöltve, érintetlenül álltak, mert a partvidékekre és külterületekre már senki sem mert kijönni többé értük. Csak az ilyen kóbor lovagok, mint Hitch; jártak egyszer-egyszer ezeken a köztudatból is kieső helyeken.
Hitch hátrahagyva a pékséget egy apró élelmiszerboltba is betért és ami csak fért, ásványvíz, babkonzerv, löncshús, minden, ami csak tartós élelmiszernek volt mondható, hajigált befelé táskájába. Bízott benne, annyira azért még kitart a sötétség leple, hogy ezzel a jól megpakolt batyuval révbe érjen, mielőtt felkel a nap.
Mint egy málhás igavonó, hagyta hátra a közértszerű apró üzletet, hogy útra keljen, elhagyva a déli partokat. Messzire kerülte a nyugati peremvidéket, ahonnan jött, és ahol megtámadták a katonai konvojt a szörnyek. Ha sejtései nem csalnak, az ellenkező irányba érdemes indulnia, toronyiránt ellentétesen a bajjal, minél előbb elhagyva a vizek melletti városok környékét. A természetes vizek ugyanis, erősen szállító jelleggel bírtak, ami a Demortumokat illette. A víz alól érkeztek és a Csendes-Óceánt övező tengerek, folyók olyan helyekre is elvitték a fajtájukat, ahova az emberek nem is gondolták volna.
Az öt fajta Demortum közül, az első, amit az emberek első riadalmukban rendszerezni, vagy még inkább emlegetni kezdtek; a LocMansin-ok voltak. Ezek a szörnyek félig emberek, félig polipok voltak. Hosszú piszkosfehér haj keretezte arcukat, és mintha csak valami mutáns elfek lettek volna; hegyes fülük leginkább viccesen arra emlékeztetett mindenkit, aki csak láthatta őket. Fekete szarvaik, mint egy muflon agancsa kunkorodtak hátra fejük tetején. Csúszva közlekedtek, mert a polipkarjaikat alkotó gusztustalan kinövések önálló életet éltek és képesek voltak előre vinni a pöffeszkedő szörnyetegeket. Hitch feljegyzéseiben grafikák is szerepeltek arról, milyenek is voltak, de színes ceruza híján lilás árnyalatú bőrüket már nem bírta megfesteni. Grafit ceruzáival, árnyalni próbálta ugyan ezeket a lényeket, de hasznosabbnak vélte leírni tapasztalatait, mint rajzokra elkoptatni maradék ceruzáit. Így hát leginkább az kapott fontos szerepet skicceiben, hogy a LocMansin-ok; ezek a polipszerű elfek, értelmes lények voltak. Zömében megfigyelők és képesek a kommunikációra, egymás között. Nem vérszomjból öltek. Ez tette őket olyan félelmetessé. Kifinomultabban cserkészték be prédáikat. Falkába tömörültek. Együtt vadásztak. Hitch szerencséjére, sosem látott testközelből ilyen lényeket, de látta, őket a sajtóban, amikor azok, lerohanták az első városokat. Akkor még volt tévéadás.
A második fajta Demortumok, amit az emberek számontartottak; a FulDrill-ok voltak. Nyolc ízelt lábú, pókszerű teremtmények, amiknek emberszerű törzse volt deréktól felfelé. Piros szemű ragadozó íriszük talán még infralencsével is rendelkezhetett, de Hitch ezt csak feltételezte. Lehet, hogy csak szimplán rikító piros szemük nem szolgált magasztosabb célokat. Ha képesek voltak a lények hőérzékelésre, Hitch inkább nem szerette volna megtapasztalni, eme gyanúját, mert az azt jelentette volna, hogy épp ilyen szörnyek járnak a nyomában. Azt még ezek mellett az ismérvek mellett sem érkezett felfedezni, ilyen rövid idő alatt, hogy vajon a FulDrill-ok képesek e valamiféle kommunikációra egymás között. Az egyetlen, ami szemet szúrt az a páros szervük volt. Skorpiófarok nyúlványaik, amik a testük fölé hajlottak ugyanis páros szervek voltak. Míg az egyik vágott, mint az ostor és elterelte az áldozat figyelmét, a másik farok végződés méregmirigye gond nélkül vitte be a győztes találatot és juttatott valamiféle bénító idegmérget a földre vitt zsákmányba. Nehéz ellenfélnek bizonyultak, ugyanis nem lehetett tudni, melyik méregmiriggyel fognak szúrni és melyikkel csak csapni. Mindkét skorpió nyúlvány képes volt mérget fecskendezni. Hitch azon szerencsések egyike volt, aki láthatott támadni egy ilyen lényt. Amikor leugrott maga is a katonai szállítóról az egyik kevésbé szerencsés társa egyenesen belefutott egy ilyen FulDrill-be. A lény leterítette, de nem falta fel. Csak harcképtelenné tette. Ami inkább aggasztó volt, hogy nem megette áldozata elfolyósodott szerveit, mint ahogy egy pók tette volna; hanem szimultán a menekülők szeme láttára levágta ollós végű csáprágóival zsákmánya fejét. Végül faképnél hagyta. Hitch-nek menekülés közben olyan benyomása támadt, sporthorgászat zajlik le a szeme előtt. A FulDrill-ek élvezetből gyilkoltak. Tehát meg volt hozzá az értelmi képességük. Ha pedig így volt, akár kommunikáció képes lények is lehettek. Hitch ennek örült volna legkevésbé. Mert, ha kommunikálnak, akkor terveznek, és ha terveznek; csak, mint a LocMansin-ok; nehéz lesz őket kijátszani. Főleg egymás ellen. A falkába verődött szörnyeket nehéz volt lerázni, vagy akár legyőzni. Ők nem olyanok lehettek, mint a tápláléklánc legalja. Nem dobták volna oda egymást. Maximum sebesültjeiket. Egy szörnyű faj, és mégis emberségesebb, mint maguk az emberek. Részint vicces volt a tudat, de még inkább elkeserítő. Az egységben az erő, elvét, talán rájuk volt érdemes alkalmazni; nem a magát embernek tituláló, teremtés koronáira.
Hitch átnézve jegyzeteit néhány falat kenyeret dobott szájába, ahogy az egyik barlangba behúzódott és tüzet gyújtott, hogy megmelegedjen.
A harmadik, a demortum fajok közül, amiknek az emberek nevet adtak; az Uribok voltak. Ezeknek a ragadozómadárszerű embermagas lényeknek négy karmos lába volt, amik fejenként három-három ujjpercben végződtek. Járáskor a földet kaparták, akár az eke. Acélfekete, tollas szárnyuk és egyszínű fekete fejük; ellentétben állt gepárdvékony testük fehérségével. Kevésbé vakítottak, mint egy Blend-A-med reklám, inkább törtfehér vagy csontszín jellemezte őket, sem, mint mennyei szépség. Csőrük, fejükhöz képest is igencsak nagynak volt mondható; talán aránytalanul is. Néha már azt beszélték a portyázó őrszemek is, az Uribok csak hosszanti slagvékony farkuknak köszönhették, hogy egyensúlyban tudták tartani testüket. A nagy csőr, húzhatta őket előre, nem vitás. Persze, hamarabb esik piros hó, mint hogy egy uribot orra bukva lássanak; de az embereknek mindig kellett valami, amivel kissé el tudják venni a dolgok élét. Mint abban a filmben a mumus, amikor kiugrott a szekrényből. Commiculus; és a csőrmester megfekszik. Bár lehetetlen volt, de azért elképzelésnek nem utolsó. Mégis egy olyan lényről szólt a fáma, ami nemhogy négy karmos lábán nem volt képes elhasalni, de még repülés közben is jobban manőverezett, mint Amelia Earhart. Talán a legnehezebb volt elkerülni az összes demortum közül.
Ellentétben azokkal a lényekkel, amiket az összes köztévé Gabalutoknak hívott, kezdetben. Tévé azóta már nincs, Gabalutok vannak. A műholdak szórását helyenként még fogták a katonai erődök, ezt az alfajt lehetett látni mégis a legkevésbé. Agyatlan dűnekukacok voltak; gyűrűsféregtestű dögevők; egyik végződésük színtiszta száj; hatalmas villanypózna méretű fogakkal. Többnyire a föld alá húzódtak, de hiba lett volna azt hinni, hogy azért amiért a legtöbb féreg. A Gabalutoknak is épp úgy szüksége volt a napfényre, még ha sárbarna gyűrűik nem is a napon asszimilálódtak egész nap; néhány óránként, mint a bálnák; feltörtek a mélyből, hogy jó fényevők módjára nagyot pippantsanak a D-vitaminból. Hogy egynémely képviselőik milyen nagyra is nőttek; az embernek elképzelése sem lehetett, mert a Gabalutok rejtőzködő életmódot folytattak és csakugyan a pokol fenekéről keltek ki olyankor, amikor az ég felé nyújtóztak; de hogy testük föld alatti része milyen mélyre nyúlt, nem volt ember, aki látta volna. Vagy aki látta és elmondhatta volna. Már akkor megkezdték az emésztést, amikor saját fogukon kívül más is bekerült abba a bűzös, rothadó szájukba. Kalandos utazás lehetett egy kilométeres tápcsatornán végigdriftelni és kikötni egy marék hamuként ott, ahol már a szivárvány is véget ért. De nem lehetett felkészülni ezeknek a demortumoknak a támadására, mert hacsak nem hallotta az áldozat a saját fülével, hogy közeledik, valahonnan a kínai nagyfal túloldaláról; mire a föld feltört s vele együtt a Gabalut is, már késő volt.
És akkor még nem esett szó a legádázabb förgeteg képviselőiről, a Markivokról.
Fekete hajú, fehér szemű; hogy pontosak legyünk; szürke hályogszínű félpáncélos lényekről. Kétlábas alakjukat bármennyire hasonlítottak is a humanoid emberformákra; a testük 2/3-át acélos pikkelypáncéllemezek tarkították. Nem csak úgy rájuk pakolva, mint egy zsoldos, aki hanyagul rángatta magára páncélzatát egy fülledt éjszaka után; hanem a Markivoknak, mint ha a bőrük alatt is mellvért, vagy pajzs húzódott volna; beléjük égve. A testük része volt, se nem lecsatolható acéllemezek, se nem elsatírozhatóak. Félelmetes volt bele gondolni is, miként kombinálódhatott a szerves élet ennyire szervtelen és rideg acéllal, de az biztos, hogy fél alakjukat beterítette. A nyakukat, az arcukat, egy kezük, egy lábuk; mint a féloldalas gépemberek. Ugyan annyira is voltak ridegek, mint ha csak egy mesterséges intelligencia nézett volna vissza a halálra váltakra, akiket a Markivok megtámadtak.
Ahogy Hitch újra átfutotta jegyzeteit úgy döntött ma már nem tud hozzátenni többet annál; a skicceihez, azokon kívül, amiket eddig is tudott. Lassan felkelt a nap és döntenie kellett.
Itt maradjon behúzódva és reménykedjen benne, hogy nem téved erre egy sem a demortumokból, vagy induljon útnak az előtte álló fenyvesen át. Ha sokáig marad egyhelyben, előbb-utóbb kiszagolják. Ha mozgásba lendül, akkor viszont nem állhat meg még csak pihenni sem, egészen napestig, amikor is az éj leszálltával lesz csak biztonságban újra. De ha itt éri a reggel és beszorítják ebbe a barlangba, hiába szórja a commiculusokat, a miatyánkok sem menthetik meg. Ahogy talpra kecmergett szentségelni lett volna kedve a tudatra, hogy megint végigfuthat egy napot az életéért. Ezt követően összerugdosott egy kisebb halom földkupacot és a tűzre sodorta. Muszáj aludnia legalább néhány órát. Ha nem pirít a láng, talán nem veszik észre. A hálózsák majd melegen tartja
Épp csak táskája után fordult amikor a páncélozott Markiv férfinek ható kétlábas árny balszerencséjére belépett a járatba.
Hitchben meghűlt a vér. Mozdulni is elfelejtett.
Levegőt venni is. Az éjszaka még nem ért véget. Most mégis minden jel szerint a szürke hályogos szem úgy fürkészte, mintha emberére akadt volna.
/Képek forrása: Internet/
by
Kami
Címkék: Obscuratus
Szólj hozzá!
2021. április 30. 23:41 - Kami könyvei

OBSCURATUS

Nézzetek be hozzám, Kami könyvei fb
Obscuratus
Prológus
2081. augusztus 03-án kezdődött minden. Hogy milyen nap volt ez a mai, mitől volt más, netán eltérő vagy különleges, már magam sem tudom; de azt igen, hogy ez után a nap után minden megváltozott…
A Szent András törésvonal felhasadt és olyan rengés rázta meg a világot, mint annak előtte, talán soha. Magam sem hittem volna, amikor a tévék harsogni kezdték, az új Prehisztoric eljövetelét. A történelem előtti idők, még egy 2081-ben élő sokat látott, negyven éves pasit is meg tudtak gyönyörködtetni. Talán a Marvel Comics-nak volt köszönhető, vagy a Bosszúállóknak; de az emberek képtelek voltak felfogni, ha a világon valami csak ugyan történt. Mint ha filmbe illő jelenet lett volna. A Pangea, vagyis a kontinensek kőzetlemezei újra vándorlásnak indultak. Nevezzük inkább, hanyatlásnak.
A világot megrendítő rezonancia után az Afrikai kontinens teljesen víz alá került, Dél-Amerika több, mint kétharmadáról nem is beszélve. És ez csak a kezdet volt.
A Csendes-óceánból felszínre törő áradat, pedig a vég.
Na ekkor már kezdtük elhinni, amit látunk.
De míg Amerika megmaradó északi fele vesztegzárat rendelt el, és megkezdte a saját evakuálását, az életben maradókat begyűjtve a kontinens közepére; túlzottan is felkészülve, addig a világ másik fele elég gyors léptékben megkezdte leépülését.
Ha engem kérdeztek; tudott ez az Amerika valamit és esze ágában sem volt kiadni a tudását. És lőn világosság, a mélyből feltörő szörnyek természetes módon a felkészületleneket vették célba. Sokan második hullámról beszéltek és arról, az Amerikai Egyesült Államok pontosan tudta, mi zajlik a felszínen; sőt maga robbantotta ki; mindaddig mások, például Oroszország és a balti államok úgy hitték Amerikának semmi köze ehhez az új-keletű népirtáshoz. Valami teljesen egyedi volt kibontakozóban és míg Amerika csak félig elsüllyedt, ezek a szörnyek, vagy identitások, vagy nevezzük őket a mostani nevükön; Demortumok lerohanták az egész Európai földrészt. Legalább is, ami megmaradt belőle.
A rengés következtében azonban nagyon nagy volt a szórás. Spanyolország is a tenger fenekére süllyedt, Európa nyugati felén ők voltak a kezdet. Ha maradtak is spanyol nemzetiségűek ezen a világon, csak annak köszönhették még életüket, hogy épp nyaralni voltak. Esetleg üzleti úton. Kiégető igaz? De térjünk vissza az eseményekhez. Afrika, Dél-Amerika és Spanyolország és Portugália után, ez az invázió, vagy nevezzük népirtásnak, nem állt meg. Rohamosan tűntek el az államok. Az ír félszigetek is eltűntek a süllyesztőben, ahogy Franciaország külső fele. Hollandia, Belgium és Németország csak azért tudta tartani a frontot, mert ezek a valamik, akiket akkoriban még csak szörnyeknek neveztünk, az íreket támadták először. De ahogy a helyzet fokozódott és a felkészületlenség elnyelte Norvégiát, Svédországot és Dániát is; kitaláljátok mi történt?
Nem maradt belőlük semmi.
Mint ha valaki az Európai kontinens közepén kihúzta volna a dugót, csak azok az államok menekültek meg, akiknek megadatott a kontinens szívéhez közel helyezkedni. A kívülső körökön elhelyezkedő országokat felemésztette a víz alól terjeszkedő Demortumok aktivitása és nap nap után tűntek el a föld felszínéről is, az ott élők. Hiába vették fel kezdetleges kapkodásukkal a harcot, Lengyelország, Csehország, a fehéroroszok, a litvánok, Ukrajna, Moldova, Románia, Bulgária, Szerbia és Macedónia; csak hogy a teljes képet lefessem; egyre inkább szorultak vissza a földrész szívébe; míg a hullám el nem érte Törökországot, és Görögországot is. De esélyük sem volt.
Mindenki, aki a harcokat választotta a menekülés helyett, rosszul döntött. Ezek a lények; Demortumok, mint az ördög ivadékai törtek fel a tengerek mélyéről, megállíthatatlanul.
Amikor Olaszország is ketté szakadt, valahol a Vatikán alatt és az enyészetévé vált az olasz emberek hazája végleg megsemmisült. Nekik köszönhettük még életünket. Mert amíg az olasz csizmát besározták a szörnyek, a szembe parton Albánia, Montenegró, Bosznia és Hercegovina, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria Liechtenstein megkapta az esélyt a menekülésre. Svájc a csehekkel és magyarokkal együtt hátrált el a frontvonalból, miközben az utolsók is, az olaszokkal pusztultak, mint Monaco.
Egyedül Oroszország felől nem tudtak betörni a szörnyek, mert az orosz fiak úgy döntöttek; nem menekülnek el, hanem gátat vetnek a szörnyűségeknek és Litvániával, Lettországgal, és Észt országgal karöltve zárták le a határokat valahol az orosz állam szívében, falanxot; védvonalat képezve a tovább pusztuló ázsiai kontinens előtt.
Igazi világégés következett.
A kenguruk földje fellángolt. Finnország, és Oroszország Kazahsztán felőli része pedig a szörnyek hazájává vált. Ahogy Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, Irán, Szíria és Irak is. Az úszó erődök, mint Ciprus vagy Libanon pedig feltorlódtak és begyűrődtek az anyakontinensek alá. Csúf halál lehetett.
Az ember pedig képtelen volt útját állni a pusztulásnak. Gyenge volt és törékeny, a maga túlzott okosságával, és mindent tudásával.
Ha akkor tudtuk volna, mi ellen is harcolunk, talán sírva borulunk a földre, a szörnyek lába nyomát is imádva, könyörögve a tyúkszaros életünkért.
Gondolhatjátok, hogy nem ezt tettük. Mert milyen az ember?
„Majd én tudom! Majd én megmutatom, hol lakik az atyaúristen!”
Gyorsabban lett vége, mint hogy észrevettük volna, hogy igazán elkezdődött.
Tudjátok, azóta mi van?
A bolygón egy úgynevezett demortumokból álló faj vetette meg a lábát, a maga külön rendszereivel és osztályaival, és mi humanoidok, lekerültünk, valahová a tápláléklánc legaljára. Még harcolunk, de voltaképp; már csak idő kérdése, meddig. Amíg el nem fogyunk.
Reménytelenek a kilátásaink, mert ezek a demortumok a legkevésbé sem szeretnének eltűnni.
Beették magukat a csatornákba, a városok alá és lassan már ott is ott vannak, azokon a tenyérnyi, talpalattnyi helyeken, ahová az ember beszorult, hogy összetömörüljön, mint a heringek, mert hát egységben az erő.
Élő konzervdobozok voltak ezek az összetömörülések és leginkább azok jártak jól, akik inkább elkerülték ezeket a mesterséges létesítményeket. Úgy vonzották a nem kívánatos ragadozókat, mint egy jelzőlámpa.
Persze nem volt miért hibáztatni azokat az embereket sem, akik így próbáltak túlélni és hitték, egy támadás esetén, a csorda többi tagja majd segít; de lássuk be. Ha abból indulunk ki, milyen az ember; erre kicsi volt az esély. Ha csak alkalom adódott, képesek voltak az emberek felebarátjukat is odadobni, hátha rájuk később esik ez miatt, a sor. Nem megvédték egymást, hanem beáldozták. Amíg volt kit odalökni ezeknek a szörnyeknek, addig a maradék azt gondolta, biztonságban marad. Ha egyet el is ragadnak, a többi száz még megmenekülhet.
Nem tudták vagy talán nem is akarták meglátni, hogy míg elszakadozva egy-két ember el tud veszni szem elől; addig száz aligha. Az élő konzervdobozeffektus pedig remekül működött.
Ki így próbált túlélni, ki úgy.
Nem volt tutibiztos recept.
Volt, aki abban látta meg a túlélés kulcsát, hogy hipotéziseket állított fel. Összeesküvés elméleteket gyártott. Analizálta a tektonika elmozdulását. A lények érkezését. Fajtáját és milyenségét.
Az ember teljes bizonyossággal tudta, hogy meg lesz a megoldás, de már csak Észak-Amerika tartotta magát, valahol a világ végén; Európa szíve, tele emberekkel; és Oroszország. Ott összpontosultak a védvonalak és a front leosztások. Ez persze mit sem segített azon, hogy Olaszország és Francia ország felől, meg a még el nem süllyedt területeik felől ugyan úgy megvetették lábukat ezek a lények és próbáltak betörni, ahogy az északi partokon, Németország felett is. Az Európa szívének nevezett csoportosulásnak magának kellett megvívnia ezeket a harcokat mert sem Oroszországtól; sem Amerikától nem várhattunk segítséget. A legnagyobb harcok nekik jutottak, míg a kisebbek nekünk.
Egy idő után már Bábel Tornyának hívtuk magunkat, mert Európa szívébe mindenhonnan érkeztek a túlélők, akik nemhogy egy nyelvet nem beszéltek, de azon kívül, hogy emberek voltak, aligha maradt közös vonásuk.
A bajban azonban senkit nem hagytak magukra ezek a kolóniák és a harcok mellett, a járőröző csapatok a nap huszonnégy órájában szedegették össze a túlélőket; melegváltásban. Tisztára, mint egy triatlon. Képzelhetitek. Versenyfutás volt az idővel.
Egyszer egy ilyen hazafutást hagytam hátra magam is, mert egy nap a rengés után valamikor alig egy héttel később; a túlélő kereső konvojunkat lerohanták ezek a lények. Nem volt maradásom. Közel huszonöten ültünk a katonai szállítóban. Sikerült szétszélednünk mind a nyolcunknak, akik élve megúsztuk.
Azóta még nem voltam otthon. Ha a táborból is annyi maradt, amennyi belőlünk, akkor azt hiszem Bábel Tornyának első bástyája a földdel lett egyenlő. Nem fogok visszamenni, hogy magam nézzem meg. Inkább életem végéig bujkálok. Egyedül hamarabb képes vagyok beolvadni, mint sokadmagammal. Csak ez a remény tartott még életben a legnagyobb szörnnyel szemben.
Ez a legnagyobb szörny pedig, a lelkiismeret volt, ami talán még a Demortumoknál is erősebbnek bizonyult volna, ha hallgatok rá. De nem most volt itt a hősök ideje. Ami azt illeti, azok az idők már lejártak. Ha élni akartam, csak a sötétség leple és magánya védhetett meg.
Amint felkel a nap, a rémálmok újrakezdődnek majd.
Hittétek volna? Szörnyek, amik félnek a sötétben? Pedig valóban. Amint leszállt az éjszaka, nyomuk sem maradt. És bár a kutatások jól haladtak, a kutatók olyan kevesen, hogy ha meg is találták ott a labor mélyén ezt az összefüggést, már nem igen maradt kinek elmondani. Ezt már mindannyian tudtuk a Demortumokról. Csak fényes nappal támadtak. Akkor viszont teljes erőbedobással. Ötféle formát és külalakot figyeltünk meg a néhány nap leforgása alatt. Ebben az egy dologban mind az öt egyforma volt. A napfény adta az erejüket. De mivel a nap minden elmúló éjszaka elteltével újra felkelt; a szörnyek vele keltek ki a sötétségből.
 
/Kép forrása: Internet/
by
Kami
Címkék: Obscuratus
Szólj hozzá!
2021. április 27. 19:34 - Kami könyvei

Csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra - INVALID

 

INVALID

 

Eljön a világ vége. De nem abban az értelemben, ahogyan gondoljátok. A Föld bolygó pályára állt, ezen semmi sem tud változtatni mert útjába került egy közel akkora meteornak, amilyen saját maga is. A fegyverek; legyen az rakéta; vagy vegyifegyver csak rögöket képesek leszakítani a hatalmas üstökösből, de komolyabb kárt nem tudnak tenni benne. Törődjünk bele. Így minden kísérlet meghiúsul, hogy van menekvés. Mindmeghalunk! De el ne mondjátok senkinek A földi emberek persze nem tudják. Teszik a mindennapi dolgaikat. Próbálnak élni és túlélni, a föld bármelyik másik országában is. Óvodába viszik gyermekeiket. Felszállnak a reggeli buszra, hogy munkába induljanak. Csak a legnagyobb hatalmak tudják; ők viszont nem beszélhetnek róla, mert nem beszélhetnek több milliárd ember haláláról úgy; mint a pályát módosított Nostradamusok. Oroszország. Kína. Irán. Az USA. Egy emberként hallgatnak, mert nem céljuk, hogy az emberek úgy haljanak meg, hogy félnek. Hogy sírnak. De az idő közeleg. Megkezdődik a visszaszámlálás.

 

Te mit tennél, ha tudatában lennél mindennek? Keresnéd a megoldást? Vagy végnapjaidban csak azt tennéd, ami örömet okoz? Esetleg degeszre ennéd magad? Vagy a sárga földig innád? Szexelnél 0-24? Vagy csak el sem mozdulnál a gyermekeid mellől, egészen az utolsó lélegzetükig? Netán önként hajszolnád magad öngyilkosságba? Hogy azt érezd; van beleszólásod, hogyan és mikor halsz meg? Vagy…

 

A végsőkig keresnéd a megoldást, mert a remény, a te szívedben is épp úgy él, mint milliárdok szívében?

 

Ha egy kínai kutató megtalálná a megoldást és azt mondaná, ez maradt az egyetlen lehetőség; világszinten; hinnél neki?

A kínai, az orosz, az amerikai, és a balkáni országok közös erővel elterjesztenek egy vírust, amikor kiderül, hogy ez az emberiség utolsó esélye. Egy vírus, ami önmagában is felháborító és betegséget okozó. Pusztító. Mint 1920-ban igaz?  És ezt merik utolsó lehetőségnek nevezni? Ugye? Már pedig ezt.

 

Kíváncsi vagy, hova is vezet mindez?

Gyere olvasni Kami könyvei fb csoportba! Hamarosan debütál legújabb történetem INVALID címmel. A teljes szinopszis ott olvasható. :)

 

by

Kami

Címkék: INVALID
Szólj hozzá!
2021. április 26. 22:12 - Kami könyvei

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

 

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

 

Peregrin azonnal fegyverei után nyúlt, hogy támadójába eressze a tárat, amikor figyelme saját háta mögé terelődött a zajokra, amik a föld mélyén gyülekeztek. Ahogy a lény kikelt a mélységből és szemei előtt tette fel fekete, bálnaméretű karmos kezeit a felszínre a fekete kráter mélyéről, a lányban meghűlt a vér. Fegyverei úgy estek ki reszkető kezeiből a hatalmas szörnyeteg láttán, mint ha megégették volna. Szembe fordult a hatalmas előmászó pokoli démonnal és ahogy annak elnyíltak állkapcsai üvöltés közben, Peregrin úgy érezte; elhagyta félelmében még saját testét is.

 

Csak fizikailag volt jelen, szelleme mintha szörnyet halni készült volna az elkövetkező másodpercekben.  Feltekintett a hegy omlásnyi, feketetüskés, pikkelyes, méregfogas varánuszhüllőre, de a lény világító szemei azonnal rabigába hajtották és képtelen volt elmozdulni onnan, ahol állt. Végtagokon járt, mint a krokodilok, de fogai inkább voltak kígyószerűek és inkább emlékeztette Peregrint egy lecsapó viperára, mint egy valódi aligátor bármely válfajára, még hosszú több méteres farka ellenére is.

 

A krokodil hosszú nyúlánk farka ezután mintha meglendült volna, hogy felé csapjon és mozgását követte a szörnyeteg törzse is, újabb épületeket téve a földdel egyenlővé.

 

Ahogy az épületek megrogytak, már nem kerülték el Peregrint sem, és úgy temették maguk alá a felsikoltó lányt, mint egy rongybabát. Még látta megvillanni Miura és Kazua hátát, ahogy egyszerre ugrottak érte, valahonnan a háta mögül, kardjaikkal szelve ketté a zúduló épület darabokat.

 

-          Az egyfarkú. Véletlen volna? – csattant fel Kazua és fáradhatatlanul kaszabolta le a zúduló köveket.

 

-          Aligha. Valami ide vonzotta. -  hasította a törmeléket Miura bőszen.

 

-          Ugyan ebbe az épületbe, amiben mi is a válaszokat keressük? Ne nevettess bátyám! Ha ez a lény itt van, ugyan azért érkezett, mint mi. Vonzza a Kilencfarkú lénye. A része akar lenni újra.

 

-          Ez csak egy civil, akit megszállt a Kijubi egyik levágott darabja, kisöcsém!

 

-          Attól még nem túl őszinte a mosolya! És különben is, honnan tudod, hogy itt nem ekkorák a krokodilok! Azon kívül, miért vagyunk, mind egy helyen? Ez túl egyértelmű egybeesés!

 

A kérdés hiába volt költői, mind a két férfi egy azon pillanatban fordult Peregrin felé, akit földre sújtott a látvány és tátott szájjal bámulta a hatalmas lényt.

 

-          Őt elvesztettük, ahogy látom. Nem fogunk válaszokat kapni, amíg ez az átokverte yokai itt van.  – csettintett egyet a nyelvével Miura. – Vidd el innen Peregrinát! Addig én…

 

-          A nevem, nem peregrina! – tört fel a lányból abban a pillanatban a valóság ereje ahogy meghallotta ezt az utálatos szót. - Mikuzune Peregrin vagyok! Ne használja úgy a nevem, mint egy mellékes jelzőt.

 

-          Szerintem, ne most vitassuk ezt meg! – Miura idegtépő sziszegése végérvényesen eloszlatta a lány kételyeit, ami az álmokat és a valóság határait illette. A kellemetlen alak csakugyan itt állt, neki háttal és azért küzdött, hogy életben tartsa. – De ha már itt tartunk, most, hogy mondja, ez a lény; itt; gyanítom, önért jött. Még ha ez valójában most engem is elképeszt. Érthetetlen, a Kilencfarkú miért választotta volna éppen magát. Ezt azonban ráérünk megvitatni később is. Tehát vagy vonuljon fedezékbe, az öcsémmel, amíg megteheti, és bízza rám a piszkos munkát, vagy…

 

-          Nem megyek vele sehová! – emberelte meg magát a lány haragvó tekinteteit egyenesen az ifjabbik szamurájba döfve, mint egy jelzés értékkel, hogy a férfinak eszébe se jusson közeledni felé.

 

-          Ami azt illeti, én se bíznék meg benne, rémes a modora, ami a nőket illeti, de tartok tőle; kivételesen nincs sok választása, Peregrina kisasszony. – de a férfi már lendült is előre, hogy célba vegye a hatalmas Kijubi-t.

 

Nem sokkal maradt le mögötte Peregrin sem, ahogy lángba borult elmével a rézüstökös kardforgató után indult, de már kapott is gránátjai után, hogy megcsáklyázza maga is a szörnyeteget.

 

Amikor első bombái nem sokkal Miura kardjának első csapásai közé ékelődtek; mindkettejüket hátra repítette a detonáció. Métereket szántották a talajt mire becsapódtak az épen maradt felhőkarcolók garázsaiba.

 

      A beálló csend egy pillanatig megtévesztette Peregrint és felujjongott a tudatra, gondolatban gratulálva magának; de mielőtt kiélvezhette volna a győzelem ízét, a sodró lökéshullámot újabb lökéshullám követte és válaszcsapásként a yokai démon két végtagja után a maradék kettőt is a felszínre húzta maga után, mint egy vérbeli krokodil és eltátotta állkapcsait. Végül feléjük indult.

 

-          Most felbosszantotta! – Miura hangja bár tényeket közölt, már kevésbé volt barátságos, mint annak előtte; miközben a rőt hajú férfi felkecmergett a talajról. – Hozzá teszem, engem is. Mindig ennyire szófogadó? – porolta le magát ezt követően a szamuráj és mérge szinte testet öltött, hogy Peregrin kezet foghatott volna haragjával.

 

-          Nem vagyok túl szabálykövető, ami azt illeti. – de a lány még hamarabb talpon volt, mint a furcsa harcos, mellette.

 

-          Igen, azt látom. Majdnem megölt minket! – fordult felé abban a pillanatban Miura és karon ragadta Peregrin-t. Maga sem tudta megregulázni készült, vagy szimplán csak jobb belátásra téríteni, hogy menekülésre ösztönözze, de ahogy belezuhant a csokoládé barna szemekbe; maga sem tudta volna megmondani mikor; de elveszett bennük egy egészen hosszúra nyúló múló pillanatig. Ahogy a szó a torkára forrt, meghallotta öccse vészjósló hangját a hátuk mögül és azonnal eleresztette a nőt, a múló pillanatokkal együtt hagyva hátra.

 

-                     Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor talán koncentrálnátok arra, hogy egy egyfarkú Icsibi mászott ki az egyik féreglyukból? Hogyan akarjuk legyőzni? Nem fogja fegyver. A kardom hatástalan ellene. – Kazua ekkor feldobta fegyverét lapjánál fogva vállára és végignézett újonnan alakult szövetségükön. Ezt követően félreérthetetlen rosszallással állta el Peregrin útját és lenézett a lányra. Csak, mint bátyjának, neki is felébredtek balsejtelmei és kivívta magának Peregrin teljes figyelmét. Felvette vele ezután a szemkontaktust; rabul ejtve sugárzó pillantásával hosszú másodpercekre; kutatva a válaszok után. De a csokoládé szemek néma hallgatásba burkolták tulajdonosukat, és ahogy Kazua felemelte szabad kezét, hogy ujjai köré fonja a nő egy tincsét; Peregrin észrevétlen az ifjabbik szamuráj torka alá csúsztatta szúrófegyverei egyékét.

 

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú részlet

Kami könyvei fb csoport

/Kép forrása: Internet

 

 

 

Címkék: Kijubi no Kitsune
Szólj hozzá!
Fantasy szerző
süti beállítások módosítása