Ehren őrnagy, ahogy maga mögé utasította az arany szín hajú Prince-t, Felderítő alegysége század parancsnokát; és a méreg vörös sörényes, szigorú fizimiskájú Kiképző alegysége századosát, Hunter-t; úgy vágtak át a menetiránnyal szemben, hogy szemernyi kétség sem maradt afelől, ítélet végrehajtásra kaptak parancsot. Arcukon a fegyelem, és a kíméletlenség maszkjával, kemény legények módjára csörtettek végig, patináns, kimért lépésekkel.

Az új király, Olifag parancsa egyértelmű volt. Azokra a Fehér amadeus-okra, akik sikeresen megléptek az igazság szolgáltatás elől, sanyarú sors vár. A kihágás, az kihágás.

Nincs bocsánat. Azok a démonharcosok, akik a házakat védik, ugyan olyan katonák, mint ő maga is, vagy emberei. S amelyik katona parancsot szeg, rosszabb esetben törvényt sért, eltávolítják posztjáról, és retorziók végrehajtásának kell alávetniük magukat. Legrosszabb eshetőség, ha szökésbe kezdenek, mert, az azt jelenti, még csak a démontanács elé sem lehet őket citálni, hogy kivallassák őket. Az utolsó lehetőségét is elvágták a Fehérek, hogy magyarázatot adjanak tettükre. Nem ok nélkül fordultak az új király ellen.

Ehren, szinte bármiben lefogadta volna, hogy aki ekkora vétséget követ el, nem véletlen teszi. Ha alkalma lesz megtalálni Zepen-t, a fehérek őrnagyát, a lehetőségeihez mérten, azért majd kifaggatja.

Nem mint ha bármin is változtatna az, amit mondana. A felségárulásra, nincs olyan mentség, ami megmásíthatná, a kiszabott bűntetést.

Ehren, Prince, és Hunter; ahogy elhagyták a leghátul állomásozó alegységet; megkönnyebbülten eresztettek kicsit lejjebb. Az elhagyott katonai részleg volt az utolsó a sorban, és aminek dolga mindig az volt, hogy őrszemekként védjék a csatasort, és figyeljék, nehogy valaki a sereg hátába kerüljön. Mindig voltak ilyen felderítők. Nem érhették meglepetések a királyi zászlóaljat. Erre legalkalmasabbként, mindig minden uralkodó, évszázadok óta a Kék házat, a Blugen-t kérte fel. Az ő képviselői voltak a legalkalmasabbak a feladatra. A Kék ház zömében imposztorokból, spionokból, és kutatók tömkelegéből állt. Hírhozók és felfedezők garmadája. A maguk módján ügyesen beépültek ha kellett akár hova. A megtévesztés metereiként. De létszámuk nem volt számot tevő, és nem voltak nagy harcosok, így inkább tartottak a király oldalán, mint ellene. Nem akartak volna szembe kerülni akkora házakkal, mint a fekete Astrok, vagy a fehér Amadeus. De még csak a harmadik legnagyobbakkal, a piros házzal sem kívántak soha összetűzésbe keveredni. A piros ház a RedVienne nevet viselte és híresek voltak kiváló stratégiai és tervező világnézeteikről. Roppant bölcsen, és megfontoltan képezték harcosaikat, a többet ésszel, mint erővel elvek alapján. A Kék ház képviselői, viszont mindig maguk mögé tudták utasítani a zöld házat, a Greener-t, ahová viszont zömében gyógyítók, tanítók és papok tartoztak.  Minden háznak meg volt a maga erőssége, de míg a fekete és fehér fizikai erőfölénye megkérdőjelezhetetlen volt, nem lehetett soha elvitatni a kisebb házak szakértelmét saját szakterületeiken.

Ritkán került sor összetűzésekre, akkor is a két első ház között. Olyannyira próbáltak minig a másik fölé kerülni, hogy utcai csatározásaik, már-már minden napivá volt mondható. Minden negyedik sarkon, belekötöttek egymásba. De egészen mostanáig, soha nem vetemedtek a fehérek arra, hogy megvétózzák a szabad király választást, és régi királyok mellé álljanak.

Ha van is rá okuk, az sem lehet elegendő arra, hogy futni hagyják őket.

Miután Ehren, és két századparancsnoka túljutottak a szedett-vetett hordán, lecsatolták ruhájuk alatti pantallójukat, ami övcsatjukhoz volt rögzítve, és ahogy a kantárszíj lecsapódott vállukról, kinyitották hátukra szíjazott hatalmas, fekete démonszárnyaikat. Nagy, fekete alabást tollaik, mint az angyaloké, csak hogy, még az angyalok aranyfényben merítkeztek, és csillogtak, mint megannyi gusztustalan, nyálkás csiga; a démonok tollaiból, fekete ápor, és szaracén hullott; mint a szénpor. Fullasztó, átláthatatlan légömlenyt kavarva;kinyílásuk közepette, pofájába zúdulva, mindenki másnak.

            A démon vezéreknek tatott fekete brigantik;ezt élvezték a legjobban. Úgy emelkedtek a légbe, mint az alvilág királyai; méltó színházzal, és félelem keltéssel.

Parádés repüléssel húzták elő láncos sarlóikat, és megpörgették őket.

ÖRDÖG BÚJT BELÉD

Prológus

Amikor betörtek NeoFerrat kapui, és megnyíltak a pokol ajtajai, a hellbion-i főváros harangjai megkondultak. De már csak a város elestét hirdették. Ahogy a vérvörös szél vitte a hangjukat; a városban élő utolsó démonok is, az Ördögkirály vára alatti katakombákba bújtak menedékbe, hogy túléljék a kitörni készülő vihart. A kietlenség és az üresség érzete még magát, Olifag-ot is arcul ütötte. Ahogy seregeivel bevonult, hogy átvegye a hatalmat, már nem volt ellenálló haderő a várfalakon. Síri csend ülte meg a helyet.Olifag volt NeoFerrat következő királya, akit kikiáltott a démonköztársaság, és a nemesi házak megválasztották a következő 25 évre.De hiába választották meg, a démon Törvények értelmében, hatalma csak akkor szilárdulhatott meg, ha az előző uralkodó lemond uralkodásáról a javára, és ezzel együtt; átadja az Ördög vasvilláját.Ez azonban, a kikiáltás óta nem történt meg.

Pedig megállapodtak Gabriel arkangyallal, ha letelik a 25 év, és a köztársaság kikiáltja az új királyt, a belviszályok elkerülése érdekében, átadja trónját; és vele együtt a hatalom fegyverét. Azt a fegyvert, amit az Ördög vasvillájának hívnak, és ami minden 25. évben újult erővel töltődik fel a pokol tüzével, hogy forgatója kezében egyedi hatalmat képviseljen. Az egyetlent, amit a nemesi házak tiszteletben tartanak. Megadással adózva használójával szemben. Olifag azonban hiába lett törvényesen is király, nem tudta megszilárdítani hatalmát. Mert amikor eljött a beiktatása, a ceremónián nem volt jelen éppen az az oligarcha, akinek át kellett volna ruháznia rá, Hellbion kizárólagos vezetését. Hírvivők jelentették csupán lázadását, hogy maga mellé állította a nemesi házak egyik legerősebb képviselőjét; az Amatheus házat, avagy a Fehéreket. A Fehér ház védelmét élvezve, szegült ellen a szabályoknak, és nem kívánta átadni a trónusát. Az új Király maga jött hát el, hogy ha kell, erőszakkal tépje ki Gabriel kezéből a fegyvert, és szolgáltasson igazságot.

A Törvények, mindenkire vonatkoztak. Ez alól az arkangyal sem kivétel. De miközben végig söpört seregeivel az üres fővároson; már tudta. Még ha meg is nyert minden háborút, az Ördög vasvillája, már nincs az ördögkirálynál. Legalább is, nem érzi a jelenlétét, ebben az üres, kénkőbűzös, fertőben.

Gabriel az utolsó pillanatban, megtalálta a módját, hogy kijuttassa a hellbion-i metropoliszból. Pedig a megállapodásuk, egyértelmű volt. Ha letelik a 25 év, a fegyver a következő királyra száll, akit a köztársaság azért választ, hogy ne alakuljon ki Monarchia. Nem mindig egy úr legyen, és csak az ő irányelvei építsék világukat. Negyed évszázadonként mindig van lehetősége egy új királynak megváltoztatni, amit elődje elrendelt. Így fenntartható volt, a rend, és semmi sem lett kőbe vésve. Új királyokkal, új törvények születtek. Egyedül a trónutódlás törvénye volt örök, és megmásíthatatlan. Csak hogy a fegyver nélkül, uralkodása pusztán formális, és haszontalan páváskodás. Nem fogja megkapni a nemesek teljes lojalitását, amíg nincs a kezében valami, amitől félnek. A házak, ugyan majdnem mind, tiszteletben tartották a negyed évszázadokra előírt törvénykezést. De soha nem voltak hajlandóak lemondani a szabad királyválasztásról.

A Kék ház, a Piros, a Zöld; de még a legősibb ház, a Fekete is; csak addig voltak készek fejet hajtani egy-egy királynak, amíg el nem telik a 25 év. Egy perccel sem tovább.

Olifag-nak vigyázni kellett, ne éljen vissza türelmükkel. Ha túlságosan elhúzódik a trón utódlás, a démonköztársaság, új választást írhat elő, és végérvényesen elesik attól, hogy valaha is király legyen.

Túl sok időt, energiát ölt bele, hogy ne kaparintsa meg Hellbion egészét. Nem várhatott egy lázadó királyra.A házak élére állt, és seregeikre támaszkodva eljött, hogy végre lezárja, ezt a kis közjátékot; Gabriel arkangyallal.

A Fekete ház, amely az első helyen állt, mellé állt.

De a második ház, a Fehér; nem.

Az erőviszonyok közel hasonlóak lettek volna, de a többi ház, végül a Feketét követte, mert a Fekete háztól jobban féltek. Nem véletlen volt talán a legnehezebb megnyerni a fekete Astrok házat; vagy puccsra rávenni őket, mert olyannyira szabálykövetők, és törvénytisztelők, hogy amíg a régi király önként le nem mond, hatalmáról, addig mint Király, minden parancsa szent.A fekete Astrok, végül jobbnak látta a Törvények elsődleges előbbre helyezését, és fontosságát. A betartatásuk a Fehér házzal szemben; döntő lépésekre ösztönözte őket, mint a regulák be nem tartásának elviselése. Nem viselték el a kihágást. A Törvény szent és sérthetetlensége révén, együtt vonultak hadba az új király oldalán. Semmit sem akartak jobban, mint a törvényszegőket; a Fehéreket, elpusztítani.

Így ment ez. Amelyik ház nem tartotta be a törvényt, amit mindenki más igen; a nemesek együttes erővel pusztították el. Kivetették maguk közül az árulókat, és atomjaikra szaggatják minden mecénásukat. De a Fehér ház, még pusztulása órájában is inkább halt volna hősi halált, mint hogy Gabriel-t, a régi királyt letaszítsa. Az utolsó megmaradt Fehérek a földfelszín felé vették az irányt, hogy megmeneküljenek a pokoli igazságszolgáltatás elől. De már nem érték el.

A Fekete ház markából, alig néhányan csúsztak ki élve.

/Ördög bújt - Kami könyvei fb/

by Kami

Agato egész éjjel követte a fényt az éjszakában. Bevilágította a lelkében lakó sötétséget, amit egy ideje már csak érzéketlenül görgetett maga előtt. Kiveszett már belőle a hajdani szamuráj akarat, ahogy a busidók útját sem követte régóta. Mióta tenguvá vált, hogy kísértse az emberek világát, maga is eggyé lett a sötétben lakozó szörnyekkel, a bűnökkel, a kísértéssel, amivel a halandók lelkét megszerezte; már-már mesteri fokozatra fejlesztette. Nem akadt párja hosszú idő óta. Olyan unalmassá és színtelenné vált áldozatainak becserkészése, monotonná, rutinná, nem került soha különösebb erőfeszítésébe az ördögi kísértések feltámasztása, amivel halálba űzte végül áldozatait. Mint a profi, aki már csukott szemmel is tudja feladatát. Egészen ma estig, amikor is ismét portyázni indult, hogy könnyű kísértésekkel űzzön embereket a kétségbeesés szélére. Egy folyamatosan nyerő nyerőgép, ami egyszer csak a nyerő széria küszöbén egyszer csak a szerencse fia ellen fordul, és a nyomorult mindenét elveszti. Vagy a ma született bárány, apuci éltanuló orvos fia, aki halálra gázol egy embert mert a barátaival ünnepli a diploma megszerzését. Kis stílű pitiáner dolgok, amik elindíthatnak életeket, és karriereket a lejtőn lefelé.

Agatonak ma estére nem volt semmi bonyolult terve. Nem volt kedve túlhajtani a mókus kereket. Aki ilyen profi mint ő, elég ha csak a kisujját mozdítja; már is dőlnek a hullák a másvilágba.

De nem ma.

Ma éppen tetten érte az öntudat, amikor maga is csúnyán ráébredt arra, mit csinál éppen. Kapaszkodjon meg a világ.

Árnyékként kezdett követni egy lányt.

Követte órák óta a tetőkön driftelő nő alakját, de mindig rejtőzködve maradva le a háta mögött.

Agato pont ott volt, amikor ez a végzet asszonya kivetette magát a tízemeletes 8. emeletéről, és zuhanni kezdett. Eleinte még elégedetten konstatálta is; nesze neked kísértés; mi szükség van egy varjútengu munkájára, ha közben a világ úgy romlott, ahogy van. A halandók megteszik maguktól is mindazt, ami neki egyébként a munkája lenne. A férfi soha nem látott még nyakába zuhanó nőt. Persze, öngyilkosokat; áldozatokat már látott. Eleinte nagyon nehezen szánta rá magát, hogy megrontson másokat. Mindig félve nézte végig egy-egy kísértése végeredményét; mert végig nézte, hogy vezekeljen azokért, akiket maga hajszolt a halálba. Míg nem ezt is kinőtte. Minek nézze végig amint belek folynak le egy vonat elejéről; vagy ahogy egy akasztott ember percekig küszködik miután leugrik egy hídról. Agato rájött feleslegesen kínozza magát. Aki ilyen bűnöket követ el mások ellen; legalább nézzen szembe önmagával, és ne játssza a vezeklő, sirató fal melletti jótét lelket. Miután ráébredt, feleslegesen őrli magát mások kiontott belein, elfordította a fejét. Ha meg nem is térhet a másvilágra, a tendō nem várja azokat, akiknek ennyi bűn lajstroma nyomja a vállát;ahogy a hat út semelyik másik világa sem. Nincs miért vezekeljen hát. Számára régen késő megdicsőülni. Majd jigokudō-ba kerülve megfizet az életében elkövetett bűnökért, ahol kínok kínjait kell elviselnie ugyan; de szerencséjére semmi sem tart örökké. Haláluk, illetve büntetésük letelte után a tendōban és a jigokudōban lévő lelkek is újjászületnek. Így talán egyszer új életet kezdhet. De amíg ez bekövetkezik, még jó néhány halandó lelkét fogja kétségbeesésbe taszítani, ahogy a sintó isteneknek ígérte egykoron. Amíg ők nem küldenek egy jelet, addig minduntalan folytatja ezt az életútját, mert amíg az istenek nem állják útját, vélhetőleg hasznukra van; mind az amit tett vagy tenni fog. Ma azonban, hogy meglátta amint ez a halandó leveti magát a 8. emeletről, úgy érezte ez egy rossz ómen. Fogalma sem volt mit kéne tennie. Hagyja, hogy a nő palacsintává lapuljon, esetleg ugorjon érte, amíg még zuhan. De ha így tesz, ki kellene nyitnia hatalmas szárnyait. Némileg hagyna maga után, némi magyarázkodni valót. A férfi egyszerűen lecövekelt és egyenesen felfelé nézett, töprengve, hogy arrébb álljon e tíz centit, vagy sem. Minek az amúgy eseménytelen napot ilyen huszonkettes csapdáival nehezíteni.

Már épp kezdett volna visszaszámolni, ahogy fogytak az emeletek, de a 4. emelet után; a nő egyszerűen csak szárnyra kapott, és kilőtt; teljes mértékben megszakítva a zuhanást; és mint egy éjszakai sony dublőr egyszer csak tovalibbent; Agato szeme láttára, tűnve el a szemközti emeletes házak árnyékában.

/HOGEN MONOGATARI 2.rész/