Ehren őrnagy, ahogy maga mögé utasította az arany szín hajú Prince-t, Felderítő alegysége század parancsnokát; és a méreg vörös sörényes, szigorú fizimiskájú Kiképző alegysége századosát, Hunter-t; úgy vágtak át a menetiránnyal szemben, hogy szemernyi kétség sem maradt afelől, ítélet végrehajtásra kaptak parancsot. Arcukon a fegyelem, és a kíméletlenség maszkjával, kemény legények módjára csörtettek végig, patináns, kimért lépésekkel.

Az új király, Olifag parancsa egyértelmű volt. Azokra a Fehér amadeus-okra, akik sikeresen megléptek az igazság szolgáltatás elől, sanyarú sors vár. A kihágás, az kihágás.

Nincs bocsánat. Azok a démonharcosok, akik a házakat védik, ugyan olyan katonák, mint ő maga is, vagy emberei. S amelyik katona parancsot szeg, rosszabb esetben törvényt sért, eltávolítják posztjáról, és retorziók végrehajtásának kell alávetniük magukat. Legrosszabb eshetőség, ha szökésbe kezdenek, mert, az azt jelenti, még csak a démontanács elé sem lehet őket citálni, hogy kivallassák őket. Az utolsó lehetőségét is elvágták a Fehérek, hogy magyarázatot adjanak tettükre. Nem ok nélkül fordultak az új király ellen.

Ehren, szinte bármiben lefogadta volna, hogy aki ekkora vétséget követ el, nem véletlen teszi. Ha alkalma lesz megtalálni Zepen-t, a fehérek őrnagyát, a lehetőségeihez mérten, azért majd kifaggatja.

Nem mint ha bármin is változtatna az, amit mondana. A felségárulásra, nincs olyan mentség, ami megmásíthatná, a kiszabott bűntetést.

Ehren, Prince, és Hunter; ahogy elhagyták a leghátul állomásozó alegységet; megkönnyebbülten eresztettek kicsit lejjebb. Az elhagyott katonai részleg volt az utolsó a sorban, és aminek dolga mindig az volt, hogy őrszemekként védjék a csatasort, és figyeljék, nehogy valaki a sereg hátába kerüljön. Mindig voltak ilyen felderítők. Nem érhették meglepetések a királyi zászlóaljat. Erre legalkalmasabbként, mindig minden uralkodó, évszázadok óta a Kék házat, a Blugen-t kérte fel. Az ő képviselői voltak a legalkalmasabbak a feladatra. A Kék ház zömében imposztorokból, spionokból, és kutatók tömkelegéből állt. Hírhozók és felfedezők garmadája. A maguk módján ügyesen beépültek ha kellett akár hova. A megtévesztés metereiként. De létszámuk nem volt számot tevő, és nem voltak nagy harcosok, így inkább tartottak a király oldalán, mint ellene. Nem akartak volna szembe kerülni akkora házakkal, mint a fekete Astrok, vagy a fehér Amadeus. De még csak a harmadik legnagyobbakkal, a piros házzal sem kívántak soha összetűzésbe keveredni. A piros ház a RedVienne nevet viselte és híresek voltak kiváló stratégiai és tervező világnézeteikről. Roppant bölcsen, és megfontoltan képezték harcosaikat, a többet ésszel, mint erővel elvek alapján. A Kék ház képviselői, viszont mindig maguk mögé tudták utasítani a zöld házat, a Greener-t, ahová viszont zömében gyógyítók, tanítók és papok tartoztak.  Minden háznak meg volt a maga erőssége, de míg a fekete és fehér fizikai erőfölénye megkérdőjelezhetetlen volt, nem lehetett soha elvitatni a kisebb házak szakértelmét saját szakterületeiken.

Ritkán került sor összetűzésekre, akkor is a két első ház között. Olyannyira próbáltak minig a másik fölé kerülni, hogy utcai csatározásaik, már-már minden napivá volt mondható. Minden negyedik sarkon, belekötöttek egymásba. De egészen mostanáig, soha nem vetemedtek a fehérek arra, hogy megvétózzák a szabad király választást, és régi királyok mellé álljanak.

Ha van is rá okuk, az sem lehet elegendő arra, hogy futni hagyják őket.

Miután Ehren, és két századparancsnoka túljutottak a szedett-vetett hordán, lecsatolták ruhájuk alatti pantallójukat, ami övcsatjukhoz volt rögzítve, és ahogy a kantárszíj lecsapódott vállukról, kinyitották hátukra szíjazott hatalmas, fekete démonszárnyaikat. Nagy, fekete alabást tollaik, mint az angyaloké, csak hogy, még az angyalok aranyfényben merítkeztek, és csillogtak, mint megannyi gusztustalan, nyálkás csiga; a démonok tollaiból, fekete ápor, és szaracén hullott; mint a szénpor. Fullasztó, átláthatatlan légömlenyt kavarva;kinyílásuk közepette, pofájába zúdulva, mindenki másnak.

            A démon vezéreknek tatott fekete brigantik;ezt élvezték a legjobban. Úgy emelkedtek a légbe, mint az alvilág királyai; méltó színházzal, és félelem keltéssel.

Parádés repüléssel húzták elő láncos sarlóikat, és megpörgették őket.