Minden, amit a fiú gyerekkorukban elmesélt kielégítette kíváncsiságát. Asm maga is árvaházból származott. Talált gyerek volt és ahogy a szülei sosem próbálták meg megkeresni; a fiú gyerekkorában dacosan nem; felnőttként azonban meg mégdacosabban sem akarta őket megzavarni ebben.

Azonban, ha most lett volna anyja vagy apja, bizonyára úgy kapaszkodott volna az emlékükbe és abba, hogy megvédjék attól, ami rá vár, hogy szégyen szemre még arra is hajlandó lett volna, a maga közel két méter magas sziluettjével, hogy a hátuk mögé bújjon. Vagy inkább elbújjon, az elől a sors elől, amit talán a sors könyve írt meg neki. Önmagától sosem választotta volna azt a lehetőséget és azt az utat, amit kapott.

Csalódnia kellett. Súlyosan és visszavonhatatlanul, amikor halála után a pokolba került. Egyrészt azért, mert sosem hitt a létezésében; másrészt azért, mert jobb sorsra volt hivatott, mint nyárson lógni, vagy karóba húzatni egy emberöltőn át és minél inkább igyekezett kizárni, ezeket a tévképzeteket, egyre jobban hatalmukba kerítették az elméletek és a képek démonokról; poklokról; kénköves lángoló katlanokról, egy hátra hajló szarvas, agancsos lényről, aki majd bizonyára El-Diablo nagyúrnak hívja magát és egy tridenttel hadonászik, hogy nyársra tűzze. Bármilyen oldalról közelítette is meg a pokol gondolatát, és mérlegelte viselt dolgait, egyre inkább meggyőzte magát, hogy ezt a sorsot, csakugyan nem érdemli meg. Saját magáról persze mindenki ezt mondaná, de Asmodeus különösen túlzásnak érezte ezt a kegyetlen bánásmódot. Nem szolgált rá, hogy a pokolra kerüljön. Talán, ha bebizonyítja ezt a pokoli ítélőszék előtt; felmentik; de tulajdonképp azt sem tudja, jelenleg hol van; nemhogy a pokoli bíráskodás hol székel; erre volt a legkevesebb az esély. Ha szerencsés, mindjárt felébred. Otthon találja magát és rájön csak egy botorságot álmodott. Ott ül majd Azazell mellett, aki szintén nyitogatja szemeit és elmeséli neki, milyen furát álmodott. Lelőtték. Mindkettejüket.

Végül együtt örülnek majd neki, hogy ez nem így történt. Asm ekkor bőszen csipkedni kezdte magát. Ha bár sosem volt jó gyerek; ivott és drogozott; mindent kipróbált, mint a korabeliek. Aludt hajléktalan szállón, fürdött szökőkútban; a nagybanin elcsent egy elejtett almát; de még nyilvánosan is énekelt, ha szerzett elég pénzt jegyre, hogy egy teljes végállomásig retourn-t utazzon a metrón. Igenis tudott énekelni. Kár, hogy az utasok többsége nem rendelkezett abszolút hallással, hogy kihallja dalaiból a tehetséget. Tényleg mindent kipróbált. Volt, amit többször is; de soha nem bántott másokat. Nem ölt embert, nem volt köze betöréshez. Nem vett erőszakot sem nőn, sem gyereken. Az öregeket is csak bosszantotta, ha találkozott velük. Szemtelen volt, de nem tiszteletlen. Csibész, de nem gazember. Lopni is csak akkor lopott, amikor 16 évesen szökésre adta a fejét és nem volt választása; annyira marcangolta az éhség. Ugyan abba a boltba tévedtek be a szintén siheder korú Azazellel akkoriban és a fiú volt az egyetlen szemtanúja kisstílű lopásának. Tehát két dolgot tehetett. Az egyik, hogy megfenyegesse; a másik, hogy osztozkodjanak. Asm természetesen az első lehetőséget választotta. Megfenyegette egy vekni kenyérrel. Erre Azazell jelentette az üzletvezetőnél. Igazi jóbarátok lettek, amikor a szőke ficsúr nekiesett a bolt polcainak, ahogy felöklelte és mindent lesodort; ezzel időt nyerve a szökésre Asm-nek is.

Végül mindketten a dutyiban végezték. Bevitték mindkettejüket vandálkodásért. Asmodeus máig emlékezett, mennyire várta, hogy kettesben maradjanak az előzetesben és lerendezhessék ezt a kis csínytevést egymás között. De nem volt szerencséje. A kis nyápic gizdasága ellenére jómódú családból származott. Még meg sem száradt a tinta a letartóztatásán, már letették érte az óvadékot.

Asm-nek nem volt ilyen szerencséje. Nem születik mindenki aranykanállal a szájában. Szinte sugárzott elemi jóindulata, amikor Azazellt elvezették. Csak azért is rámarkolt a rácsokra és kutya módjára kezdett őrjöngeni, miközben megrázta őket; hogy a frászt hozza a kis nyápickatonára. Ahogy akkor egymás szemébe néztek, már akkor tudták, ennek még nincs vége; csak kapott némi haladékot a kis mumpic. A kartonjáról felhangzó megszólítást, amivel a rendőr magához intette; egy életre elraktározta, hogy ha egyszer alkalma nyílik rá, megkeresse ezt a kis Júdást és megköszönje neki, hogy beköpte. A világ már csak ilyen volt. Jó tett helyébe jót várhatott az emberfia. Asm pedig sosem maradt adós.

Amikor a következő zsernyák érte jött és előre citálta, hogy közöljék büntetését, Azazell édesanyja, Mira épp akkor írta alá a fia utáni papírokat. Csúnyán kellett volna nézni a fia bajba keverőjére, vagy legalább is némi megvetéssel; de kíváncsiságtól vegyes érzelmektől csillogó szemei; amiket Asm-re függesztett; felébresztette a hollószín hajú fiúban a kételyt.

A gyanú pedig csak erősödött, ahogy levették kezéről a bilincseit. Azazell édesanyja annak a javítóintézetnek volt az egyik pénzügyi támogatója, ahova minden jel szerint, hamarosan kerülni fog. Mi több. Azon a nyűves papíron, amit a nő aláírt és szenvedélyesen meglobogtatott egy fiatal bűnöző lelkű siheder előtt, amilyen Asmodeus is volt; szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a fiúnak eldőlt a sorsa.

Az egyetlen ember volt, aki úgy tett érte valamit, hogy nem is tudta, az amit tesz; gyökeresen meg fogja változtatni mindannyiuk életét.

Így is lett.

A javító intézetből örökbe fogadás lett, a napokból pedig évek.

Asmodeus sosem tudtaa Miranak meghálálni. Nem hogy a fiát, Azazellt nem védte meg; de már még csak saját maga sem mondhatta el pótanyjának; mi is történt azon a délutánon, amikor két halottal is nőtt a bűnügyi statisztika. Annyi minden volt, amit bánhatott volna, de azt a hírt, amit Mira akkor 1000 évvel ezelőtt kapott Azazellről és róla; mindennél jobban. Miért is nem tudott akkor felébredni? A közhiedelmek ellenére, ilyenkor nem lesz az emberből egy Patrick Swayze , aki gyurmázás közben üzeneteket suttog.

            Asmodeus-t egyre másra kerülgette az elmebaj, akkoriban amikor halála pillanatában átkerült egy másik világba. Létbe ha úgy tetszik és az miatt, hogy hol van és miért; de az a sötétség, ami árnyékként vetült köré; az a nagy semmi, az istenért nem akart véget érni. Tisztán emlékezett rá még ezer év távlatából is. Híven élt emlékeiben, hogy azt kívánta, legalább egy tábla lett volna kifüggesztve valahol, „ki itt belépsz…”; de az a hely még annál is rosszabb volt, hogy táblákkal illessék. Gyalogolt a semmiben, talán az lett volna a legtalálóbb leírása, akkoriban és minden egyes lépéssel, mint ha egyre lejjebb süllyedt volna, valami futóhomokban, vagy nyúlékony matériában. A kátrányszerű anyag egyre másra lassította lépteit, de nem látott se előre, se hátra. Még amikor elérkezettnek látta az időt, hogy csakugyan felébredjen; se történt semmi. Az is kevésnek bizonyult. Nem volt rá befolyással ahogy arra sem, mennyire van felkészülve mind arra, ami következett.

            Amikor az égi akarat mégis elérte; vagy a jó szerencse, vagy csak Edison; a kigyulladó fény, egyszerre mintha száznál is több gyertyának adott volna otthont. Egyszerre lobbantottak lángot egy hatalmas; zeuszi méretű csarnokban, ami minden kétséget kizárólag, már nem tartozhatott a halandók világához. Nem azért mert közel fél kilométer hosszúnak tűnt; még csak nem is azért, hogy a bűverejű gyertyák szinte parancsra gyulladtak; mindez lehetett volna ugyan úgy emberi; de amikor Asmodeus meglátta a lényt a hatalmas csarnokban a trónuson ülni, mely legalább három ember magas volt még magasított trónszék nélkül is; a bőre izzott, akár a lobogó tábortűz és hajlott agancsai, mint a bika szarva egészen hosszúra nyúltak; a hollószín hajú férfit is elhagyta a lélekjelenlét.

            Minden emléke, amikkel magát szórakoztatta; gyerekkorának valaha volt eseményei szinte feloldódtak a látványban. Úgy érezte, az, amit lát, épp most írja felül józan eszét és átprogramozza valami mássá. Elhanyatlik a lény szemében és kicsire zsugorodik. Fizikai ereje elhagyja és a csarnok márványpadlójára rogyik; de a pillantása eggyé vált az időtlen lénnyel és mintha ráégett volna, elszakítani képtelenül érezte meg saját sós könnyeit ajkai között.

            Ahogy térdre roskadt a nadrágja eleje átázott és pillanatok múlva reszketni kezdett. Az elmúlt harminc évében, ha gyötörték is álmok; mindig arról szóltak, mi lesz majd, ha egyszer elveszíti Azazellt. Hogyan fog tovább élni nélküle. Közel tizenöt éve annak, hogy vigyáz rá. De most, hogy a kis nyápickatonát odaálmodta e mellé a lény mellé és Azazell szinte sugárzott; Asmodeus feje hamarabb ért padlót, mint hogy érzékelte volna, mikor adta meg magát a félelemnek.

            Homlokát mélyen leszegve, már már-már a koromfekete, tükröződő márványt szántotta és nem mert többé felnézni. Józansága utolsó morzsáival mélyen saját tenyerébe vájta körmeit miközben ökölbe szorultak kezei, de hiába serkent ki tulajdon vére; az ébredés nem akart eljönni.

            Minden, ami ezután jött, persze történelem; de így 1001 évvel később, Asmodeus még mindig emlékezett azokra a nem evilági, zengő szavakra, amik akkor, velőt rázón nyakon öntötték és valóban megváltoztatták; de most már gyökerestől; egész addigi életét. Bármennyire berezelt is akkor, bármennyire nem akarta hallani azt a hangot soha többé, amilyen a sors fintora; természetesen az lett létezésének célja, hogy ezt a hangot kiszolgálja. Bárcsak kívánságműsor lett volna. Ha akkor dönthetett volna saját sorsáról másként, nem választott volna magának ilyen utat.

-          Jó voltál a fiamhoz, ifjú Asmodeus. Ezért vagy most itt. – mennydörögte a hatalmas lény és felállva egyenesen lefelé indult, oldalán a ragyogó, élettel teli Azazellel. – Én nem felejtem el, amit 16 éves korotok óta érte tettél. Halandóként kellett éljen, amennyi idő csak megadatik számára, mielőtt visszatérve örök birodalmamba átveszi majd a helyem. Ifjú még. Tapasztalnia kellett. Legyen az barátság, betegség, szerelem vagy akár, gyilkosság. Mindvégig mellette álltál tudtodon kívül és igyekeztél satnya emberi testét életben tartani, még akkor is, amikor ő már megrogyott a kínok alatt és feladta volna küldetését. Csak miattad maradt azon a földön és szenvedett azért, hogy sose kelljen elvesztenie azt, aki te voltál. Ez nem múlik el nyomtalanul. A fiam sokat tanult tőled. De még nem ért útja végére. Az igazi feladat még csak most kezdődik számára. Jó királlyá kell válnia. Kezdetben persze az is megteszi, ha eléri az ezeréves kort. Te leszel az egyik segítsége ebben, ifjú Asmodeus. Légy az egyik vérlovas a herceg mellett, és ha az én időm lejárt, őt segítsd a trónra. Csak őt; senki mást.

-          Tartok tőle… - de Asmodeus továbbra sem érzett késztetést arra, hogy felemelje homlokát a padlóról. Nem volt képes még egyszer elviselni a lény látványát, aki már felé közeledett. Amikor már végül levegőt is alig kapott, fuldokolva buktak ki belőle halálos ítéletét is jelenthető utolsó szavai. - …sosem jó üzlet, az ördöggel cimborálni…

-          Sosem volt az ifjú Asmodeus. A fiamat is pont ezért ölték meg a halandó világban. Valaki vagy valakik nem akarják, hogy követhessen a trónon, ez már világossá vált; ahogy talán számodra is. Talán azt hitték ellenségeink; ennyi is elég, hogy leöljék a magunk fajtát. Azazell meg is halt volna, ha nem az ördög vére folyik az ereiben. Szerencsénkre ellenfeleink nagyot hibáztak és nekünk ezt kell kihasználnunk.

-          Mit akarsz tőlem, Uram…

-          Azazell az utolsó megmaradt fiam, Asmodeus. Mondanom sem kell; ha meghal eljön egy új kor hajnala. Ha nem marad, aki a pokol teremtményeit féken tartsa, és mindazt a gonoszságot, ami a felszíne alatt lakozik; mindaz, ami most még a mélyben várakozik, elszabadul. Azazell természeténél fogva képes parancsolni a szörnyeknek, de rajta és rajtam kívül, már senki más. ha én elbuktam, a fiamnak szüksége lesz csatlósokra, akik elég elszántak és erősek, hogy életben tartsák. Ha eladod nekem a lelkedet, ahogy Azazellnek is ígérted párszor, amíg emberek voltatok akkor életed végéig vigyázhatsz rá; ami lássuk be, démoni léptékben közel tízezer év.

-          Démon leszek?

-          A pokol hercegeinek egyike, ifjú Asmodeus. Több leszel egyszerű démonnál. Őrizni fogod a fiam hatalmát éltető vérfolyót és táplálni. Legalább is békeidőben.

-          Mivel kell egy ilyen folyót táplálni?

-          Természetesen vérrel. Emberek vérével. De mindent a maga idejében.

-          És ha nincs békeidő?

-          Akkor a fiam mellett lesz a helyed, mint testőre. A vérmágia aminek a birtokosa leszel, elég erős lesz, hogy megvédjen mindkettőtöket.

-          És ha nemet mondok?

-          Akkor utadra engedlek. A vérfolyó ma is csak arra vár, hogy a vérlovasok táplálják. Ha nem leszel egy közülük, akkor eggyé válsz vele, mint mindenki más, akit magával ragad a halál.

Ahogy így 1001 évvel később Asmodeus felidézte ezeket a szavakat, még mindig hallani vélte bennük halálos ítéletét, de ahogy akkor eladta az ördögnek a lelkét, részint Azazell miatt, de nagyobb részben emberi gyarlóságból, hogy ne kelljen meghalnia; a mai napig is bántotta. Gyáva volt. És ha valaha ennél jobbat érdemelt is volna, ma már egészen másként gondolkodik erről. Ha ez a sors, ami neki jutott, vár arra a szerencsés néhányra, akik megérdemelték; akik jó emberek voltak éltükben; akkor belegondolni is rossz volt, mi várt azokra; akik nem bizonyultak annak.

      Ez az, amit Asmodeus sosem akart megtudni. A vérfolyó látványa, mint mindig, ma is elegendőnek bizonyult; ahogy az újabb munkával töltött nap, amikor majd kitépi áldozatai lelkét.

      Még ha nem sok választása volt is; van; amit nem lehetett megszokni.