Ha lehetett kevésbé kellemetlen helyen ébredni a pokolban egy vérfolyó és egy zuhanás okozta sokk után; Inez Demetrius bármit annak talált volna, ahhoz képest, amin keresztül kellett esnie. Indulásakor még azért remélni merte, hogy ide tartó útja sima lesz; azonban nem táplált egyetlen percig sem hiú reményeket, hogy komolyan egyszerű lesz, az érkezés. Az, azonban, hogy valaki a szeme láttára szakad atomjaira, legrosszabb rémálmaiban is gyötörni fogja jó darabig. Olvasott a vörös copfos férfi ajkairól mégsem vált egyértelművé, miért is kellett a vérlovasnak meghalnia. A lány határozottan emlékezett, hogy a démoni vámpír Asmodeusnak nevezte az érkező magas hollóhajú sziluettet, és pontosan tudta, hallotta is már ezt a nevet, amikor a második herceg kiképezte idejövetele előtt. Leviatán rangsorolta a démonokat, és eltekintve attól, hogy az Asmodeusnak nevezett démonférfi fülében levő arany csüngőről nem beszélt, vagy nem tudott; Levi semmiben sem tévedett. Közel hasonló személyleírást adott, épp úgy a hollószín hajú, sárga szemű copfos férfiról is, mint a többi vérlovasról. Épp ilyennek festette le, csak úgy, mint Theodort a vámpírt is. Inez a külsőségek mellett, kegyetlennek és erőszakosnak ismerte meg megmentőjét. Rideg és könyörtelen férfinek, aki Leviatán szerint, csak azért kaphatott démonhercegi rangot, mert Azazell herceggel együtt érkezett a pokolba, a halandó világból, miután ott kioltották Azazell életét. Egy szinten voltak Asmodeus és Levi, egyazon rangban és titulusban kaptak helyt a nagy Mennydörgő mellett, ami több mint fájhatott a második hercegnek. Inez meg is értette ezt a kivételezetteknek járó túlzott utálatot, mert maga is, mint Levi, számtalanszor érezte a mellőzöttséget, hiába volt tehetséges. Angyalmágiája sosem lehetett elég jó azoknak, akik nem akarták az angyalok soraiban látni, tehetett akármit. Leviatán pedig hiába volt többezeréves főúr, hiába járt volna ki neki Azazell mellett az első hely, egy fiatal újonc egyetlen csettintésre fosztotta meg a lehetőségtől, hogy az ördög fia mellett állhasson. Levi is tehetett vagy mondhatott volna akármit. A lány megértette bosszúságát, még most is, hogy Asmodeus ebbe a kriptába zárta, hogy elmondása szerint Inez biztonságban legyen. Legalább is egyelőre, amíg démoni megmentője elintézi az érkezésével kapcsolatos dolgokat.
Nem volt ez így rendjén, mert nem a tervek szerint haladt a dolog. Theodornak kellett volna ide hoznia, nem Asmodeusnak, mert vele ellentétben, a vámpír beavatott volt. Pontosan azt tette volna, amit Leviatán parancsolt. Azazell herceg elé citálja, mint hadizsákmányt és átadja angyali foglya felett a rendelkezést az ördög fiának. Ehelyett most itt rostokolt ezen a sötét, kénkőbűzös helyen és órák óta nézegethette a feje felett, lógó szentjánosbogarakat. Pislákoltak a démonfények, a mennyezetről függve lefelé és az idő, mint ha megállt volna. Inez csak a fényekből tudta, hogy már nem a szabad ég alatt van. Mivel most érkezett, a pokoli éjszakákról fogalma sem lehetett, így akár ez a feje felett záródó vaksötét verem, lehetett volna éjszakai égbolt is; de hacsak nem a semmiben lengedeztek a pilácsok, valóban inkább jéghideg kriptának tűnt. A talaj nyirkossága még úgy sem enyhítette vacogását; de úgy kellett viselkednie, akár egy hadifogolynak és tartania kellett magát a szegény, rableány szerepéhez. Nem kelthetett gyanút. Épp elég gondot jelent, hogy némileg módosul a terv, mert még mindig nincs Azazell herceg elé hurcolva, ahogy eltervezték. Továbbra sem hallhatja a rá váró ítéletet és így azt sem teheti, amit Leviatán mondott. Pedig felkészült, hogy siránkozzon angyali felmenői után, miközben nem győzi majd elégszer kiemelni, hogy nem bánthatják; amíg itt van; különben az angyalok megtorolják. Eljönnek ide és pusztítást hoznak a nagy HellFerrat-ra. Ehelyett még mindig vérben tocsogó ruhájában üldögél, nem épp fejedelmien. Nincsenek előjogai. Még csak szóval sem tartják. Amikor Asmodeus itt hagyta, nem látta el különleges instrukciókkal. „Itt várj” mondta akkor, a lényegre szorítkozva, ennek is megvan már vagy öt órája. Inez jó hadifogolyhoz mérten eleinte kiabált. Laposkúszásban közelítette meg a kripta hatalmas vaskapuit, hogy dörömböljön rajtuk. Még a kilincset is megrángatta, bár nyilvánvaló volt, hogy hasztalan. Még ha nyitva lenne sem tudna akkorát taszítani az öntvényen, hogy kinyíljon. Igazi békebeli, súlyos öntött vaskapu volt. Kísértetiesen fekete és dögszagú. Ahogy az egész hely. Csak azért nem fagyott még halálra ezen a kietlen helyen mert saját erejébe kapaszkodott. Bármennyire volt is csak félig angyal, saját belső ragyogása, mint a gyertyaláng melegen tartotta. Kívülről mi sem látszott természetesen, nem kívánta felhívni a figyelmet magára túlzottan. Annyi esze azért még maradt; főleg egy vámpírral való találkozás után, hogy háttérbe húzódjon és ne falassa fel magát valami pokolkutyával vagy minden más portyázó lénnyel. A vérlovasok még mindig csak egy rétegződött démonhierarchia voltak. Rajtuk kívül megannyi rosszabb és rosszabb létezett. A pokolban nem rózsaszín pillangók repdestek. Leviatán sem készíthette fel erre. A második herceg terveibe is hiba csúszhatott. Tudnia kellett volna, hogy bármi balul sülhet el. Ennek ellenére szentül meg volt győződve róla a férfi is, hogy Theodornál rosszabb dolgok nem fognak rá várni.
Ahogy Inez gyomra megkordult, a lány nagyot szentségelt, de angyali ajkai gyorsan össze is záródtak, mielőtt felmenőire szégyent hozhatott volna. Eszében sem lehetett káromkodni vagy dühében fröcsögni. Tartania kellett magát a terv további részeihez. Ha csak egy nyivákoló kismacska lenne, Leviatán herceg sosem választotta volna ki erre a feladatra. Helyt kellett állnia és nem okozhatott csalódást. Alkalmazkodni is megtanult és habár olyan sokféle módon végződhetett ez a küldetés, nem volt biztonságosabb hely a pokolnál, ahonnan Levi származott. A démonherceg majd megvédi. Mindentől.
- Azt kétlem te korcs. – hallotta meg a gondolataival szinkronban felhangzó litániát az ajtón túlról és mint ha csak neki válaszolt volna; a hatalmas vaskapu nyílni kezdett.
Inez szemei kikerekedtek és benn rekedt lélekjelenléte össze szűkülő kis mellkasában, de óvatosan talpra kecmergett ültő helyzetéből és a tőrét kezdte tapogatni övének belső varrású zsebében. Ha csak ennyije volt is, a többit majd pótolja forrófejűségével. Azonban hiába várta a reszelős hang forrása elapadt.
- Ki van ott? – de már Ineznek is csak suttogásra tellett annyira összeszűkült torka a rettegéstől. Előhúzta tőrét és az árnyékra fogta, ami ezt követően lassan és halálbiztosan kezdett felé nyújtózni. Bármerre fordult tengelye körül az árny egyre jobban köré nőtt és beette magát a nyirkos fekete betonba a talpa alatt. Felkúszott a falakra egészen magasra. Végül onnan is inkább felé kanyarodott és mintha sírtak volna börtönének téglái, vérpatakként csordogáltak vissza a talajra, véresre festve maguk után saját lenyomatukat. A falak figyelték és a lány szinte érezte, ahogy tesznek felé egy újabb lépést, hogy összezárjanak és satuba szorítsák. Egyre jobban, egyre zártabb körben. De az árnyékok csak játszadoztak vele. Optikailag nehezedtek áldozatukra és míg a kőbörtön egy jottánmyit sem mozdult, a lidérces jelenések egyre közelebb értek és vértócsába gyűltek a lány lábai mellett, lassanként elhatalmasodva.
- A második herceg küldött?
- Még hogy a második herceg. Engem? Egy angyalt? – hebegett a nő és igyekezett túlzott hirtelenséggel felcsattanni, hogy elejét vegye a gyanakvásnak.
- Ha nem tévedek te átkozott korcs, csak félangyal vagy. A másik feled még az angyaloknál is szánalmasabb.
A sértésre Inez sebesebben kirántotta tőrét, mint amennyire remélte, hogy ellenfele nem számít rá és egyenesen a földbe döfte, hogy a felé közelgő árnyékokat meghátrálásra késztesse. El sem merte engedni a tőrt guggoló helyzetéből, de a nevető hang már csapta is arcon. Mint ha megfricskázta volna, a döbbenettől felkiáltó Inez úgy esett a börtön egy méterrel hátrábbi falának, mint ha csakugyan elérte volna valaki vagy valami. Ijedten húzta mellkasa elé lábait mert támadója ismét nevetni kezdett. Vélhetőleg rajta, úgy hogy a lány egészen apróra húzta magát a fal tövében és végtagjait bőszen maga köré fonta. A tőre még mindig a mohás talajból meredt felfelé nyéllel, ahol a csapás erejétől eleresztették sikamlós ujjai, de a fekete gomoly már újra felé vette az irányt. Talán, ha egy tigris bukfenccel érte fordulna, lenne esélye visszaszerezni. Nem is hagyott túl sok időt magának a visszakozásra, nehogy rútul inába szálljon a bátorsága és szinte már talpon volt; ugrott is el a fal töve mellől. De már B-terve is volt. Ha a tőrt végül mégsem szerezné meg, egészen a nyitott ajtóig küzdi magát; ki ebből az istentelen patkányfészekből.
- Hát már megint káromlani hallak! Ejnye félangyal! Mit szólna ehhez apuci?
- Ahhoz neked semmi közöd!
A lány egyenesen oda érkezve az ugrásból már nyúlt is a tőrért, amikor egyik lábát azonnal rántotta is ki az árny alóla és megfektette áldozatát, mielőtt valóban elérhette volna a nyitott ajtót.
- A gondolataid hangosak. Erre nem tanított meg a második pokolbéli herceg, hm? – de a hang már csak hahotázott és a vértócsába gyűlt alvadékból egy kéz formálódott Inez bokája köré. Inez szinte felsikoltott, annyira szorította bokáját. Ha elrepedt volna a csontja azon sem lett volna mit csodálkozni, de mire rettegő szemei fókuszálni kezdtek és a kapkodó mozdulatok közepette maga mögé tekintett a vérből álló kéz gyűrűzni kezdett lábszárán és elkezdte bekebelezni.
- Eressz!
Inez jókorát fordult lendületből és az adrenalintól fűtve azonnal a felfelé kúszó árnyékba rúgott szabad lábával. Ha szerette is volna elképzelni a jelenetet, ahol a hős képen töröli lábbal a csúnya, gonosz szörnyeteget; hát neki nem igazán úgy jött össze. A filmeken ilyenkor az ártány mindig leszakadt és visszazuhant oda, ahonnan érkezett, most azonban a lánynak az volt az érzése, csak még inkább felbőszítette. Már mindkét lábát leszorította a talajra támadója és tovább gyűrűzött felfelé, mint egy böszme óriáskígyó, aki épp élve falja fel zsákmányát.
- Mit akar veled Leviatán? Miért küldött ide?
- Nem ismerek semmiféle…
- Ó, dehogynem ismersz, kicsi korcs. Ha te beszélsz, én nem fallak fel. Tehát választhatsz.
- Nem ismerek démoni hercegeket! – Inez könnyei ekkor meggyűltek pillái alatt és kezei között a tőrrel döfködte a teste körül egybegyűlő vértócsát. Egyre felfokozottabban érzékelte ahogy a vér megtölti testnyílásait, de minél inkább ellenállt, annál jobban belehempergett. Végül hátán kinyúlva feszítette meg az árnyék, karjainál fogva és a ragadós vérhenyes lapályba ragasztotta. Amikor Ineznek már csak a feje volt szabad, a pocsolya kúszni kezdett haja alatt és a füleit nyaldosta, mint egy végszóként, hogy lágyan cirógassa fulladásba és öntse el arcüregeit is. Egyetlen percre sem habozva vagy szánva meg áldozatát.
- Állítólag a félangyalok nem tudnak jól hazudni. Ellenben, én viszont hallom a gondolataidat tisztán. Megkérdőjelezted azt, hogy Leviatán miért nem készített fel arra, ha valami balul sülne el.
- Én nem…
- Hát még mindig hazudsz? Nem vagy te véletlenül inkább fél démon?
- Gyűlölöm a fajtádat!
- Nyilván így van így a vérbe fúlás küszöbén, de azért meg kell hagyni; remek társaságot választottál. Szóval mit akar veled Leviatán herceg? Sajnos nem maradt több időd, hogy további szavakra vesztegesd. Vagy az igazat mondod most el nekem; vagy néhány pillanat és halott leszel.
- Én angyal vagyok!
- Az lehet! De ha nem tévedek ember is félig, így nem vár rád sem más…
- Eressz el!
- Rossz válasz.
Az árnyék ezt követően úgy kúszott be a nő ajkai közé, hogy ne tudja a lány kirázni magából még akkor sem, ha nagyon vehemens. Miközben a földhöz ragasztotta a csapkolózó, vergődő kismadarat szorosan a ragacsos matériában tartotta, mint ha csak ugyan egy gigászi kígyó lett volna. Pillanatokig nézte, ahogy a lány vergődik és kínlódik alatta, de csak még inkább szorítani kezdte, hogy elérje a teljes behódolást és mozdulatalanságba taszítsa. Inez kétségbeesett szemeiből ekkor könnyek gurultak ki és felkészült rá, hogy hamarosan vége lesz.
Mindennek vége lesz.
Ekkor követte el a második hibát. Gondolataiból kizárt ugyan minden menedéket, de amikor Levi emléke egyetlen könnycseppjében visszatükröződött a vérből álló halálos árnyék beledermedt a mozdulatba és Asmodeus ezzel egyidőben kihúzta megszilárduló nyelvét a lány ajkai közül. Végül, mint a kobra elemelte megszilárduló mellkasát is foglyáról. Deréktól lefelé többi tagját direkt nem szilárdította meg; ne okozzon még ennél is nagyobb kellemetlenséget foglyának; de sárga szemei különös kíváncsiságról árulkodtak, miután egyik ujjával saját szemei elé emelte a lány arcára ragadt egyetlen könnycseppet; benne a második pokolbéli herceg emlékével. Ezután visszacsepegtette a nő ajkaira és szétkente rajtuk, hogy lecsókolhassa a szavakba öntött emléket. Ennél egyszerűbb és beszédesebb módja aligha létezett a foglyok kihallgatásának, mint hogy saját szavaikkal töltse meg elhullatott könnyeiket és miközben ajkait nemes egyszerűséggel a félangyaléra tapasztja, úgy hallhatja őket, mint ha a lány maga mesélné el.
Izzó tekintetei ezután rettegő áldozata ajkaira vándoroltak és émelyítően szélesre húzta démoni mosolyát. Csak ezután súrlódott hozzá óvatos megfontoltsággal Inez ajkaihoz, de már saját testével szögezte a padlóhoz, ne okozzon maradandó emlékeket csak saját erőfölényéről. A lány még szűz volt. Erre az egyre talán még tekintettel lehet. Hisz megkapta, amit akart. Rettegő áldozata megtarthatja erényeit. A lány csókja magáért beszélt ahhoz, hogy bele veszhessen és megtalálhassa benne a válaszokat. És már csak erre összpontosított. Leviatán neve csakugyan kivált és éles kontúrt húzott, majdhogynem bele tetoválta lenyomatát mindkettejük nyelvébe és már csak másodpercek választották el Asmodeust attól, hogy megelevenedjen a második herceg alakja és mondanivalója, amik Inez hangján szóltak volna. Egy szobát látott. Egy kicsi szobát. Egy ágyat. Levendula mintás kasmírtakaróval. A Baldachin elszakadt. A második pokoli démonúr éppen mostani áldozata előtt állt és úgy nézett le rá, mint legdrágább kincsére. Egy hintó jelent meg, de a hang még mindig hiányzott. Hiába figyelte Asmodeus lelki szemeivel és minden érzékével koncentrálva; nem akart előkúszni. Nem hallotta Leviatán szavait, ahogy a lányét sem. Nem működött a mágia rendesen.
Asm sárga szemei ekkor kínos firtatással Inezre siklottak és végre meglátta a két azúrkék tükörben, miért nem. Foglya angyali pillantása kihűlt és fényét vesztette. Mintha elhagyta volna önnön testét, egy kiüresedett héj maradt belőle nem más.
Maga is démonherceg volt. Azonnal felismerte a bábot, ami a mozdulatlan testből maradt, ahogy azt is; a félangyal életereje egyszeriben semmivé lett és csak ahogy saját maga árnyékként; úgy a nő fényjátékként táncolt kifelé a nyitott ajtón át, hogy eltűnhessen fogva tartója elől.
Laposkúszásban libbent, akár egy kis felhőfoszlány az angyali aura, de Asmodeust nem csaphatta be. Öklével nagyot csapott a talajra és már talpon volt. Morogva indult meg zsákmánya után, mint egy vérbeli ragadozó. A vasajtó, mint egy legyező penderedett redőkbe bőszült vérmágiája nyomán, amivel nekifeszült, hogy eltakarítsa az útból, és miközben bevette magát az ajtókeretbe már ébredezett valódi énje. Körmei karmokká nyúltak démoni farka lándzsaként meredt fel háta mögött. Szemei a napnál is élénkebben ragyogtak bele a sötét folyosóba, ami most némán elterült előtte és amibe már kutyafuttában veszett el, hogy ne hagyja elmenekülni, de néhány lépés után azonnal megérezte a lány angyali erejét. Közelebbről is mint szerette volna.
Úgy terült el, miközben Inez aláhullott a háta mögött a vasöntvény csillárról, mint egy kis pók; és tenyerét üldözője lapockái közé igazította, hogy Asmodeusnak ne maradjon ideje sem, ellenállni. Szégyenszemre még ha korcs volt is, lakozott benne elég angyali erő, hogy egy másodperc alatt megállítsa a démonherceg fekete szívét.
Asm elkésett.
