Fantasy szerző

2021. május 01. 12:49 - Kami könyvei

Előkészületben: EVIL címmel az újabb Light Novel

Sziasztok sziasztok
Csak hogy "sose hagyjon el a remény, Panem!"
A rémségek kicsiny boltjába bekerül egy újabb ötletem, legyen miből válogatnom, ha véget ér a Kilencfarkú története.
- akinek a teremtéstörténetek újragondolása nem fér bele, természetesen semmi baj. Minden nem szívbajos olvasónak egyszer csak érkezni fog:
EVIL
címmel
(Ádám és Éva története egy kicsit nagyon! másként. Csak olyan Kamisan, tudjátok) Rómeó és Júlia kedvelők előnyben, természetesen korhatáros kivitelben.
Köszönöm, ha olvastok.
/Képek forrása kedvcsináló gyanánt: Internet/
by
Kami
Címkék: EVIL
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:39 - Kami könyvei

Készülő Light Novel - IMA címmel

A
Prológus
Mazikeen 105. sikoltva ébredt, és lehengeredett egyszerű szürke ágyáról. Megint HeroInazagi nevét kiabálta, miközben próbálta maga mögött hagyni a ködöt. Folyamatosan visszafordult, hogy idejében észre vegye, ha üldözője beéri. Rendszerint kijutott a tejsűrűségű sűrű gomolygásból, de most már olyan közel érezte magához a gyilkos árnyat, hogy szinte repült az utolsó métereken keresztül. Tudta jól, ha sikerül kijutnia még most az egyszer, akkor biztonságban lesz. Mindig ezt mondogatta ilyenkor saját magának. Ha még most kijut. Ha még most. Végül a „még mostokból”; „csak még most lett”. Egyre többször mantrázta magának, és a csak kezdetű mondatai szinte áhítatos szavakká váltak. Könyörgéssé.
Ami a nyomában járt minden alkalommal egyre közelebb jött, ahogy napra nap, éjre éj következett. A köd pedig egyre átláthatatlanabb, egyre fojtósabb, hogy már levegőt is alig kapott menekülés közben. Hetek óta üldözte Maz-t. És miközben az a valami próbálta elkapni, a lány mind inkább egyre élesebben hallotta, hogy saját gondolatai beszélnek hozzá, és arra ösztökélik egyre türelmetlenebb hangnemben utasítva, hogy ne álljon meg. Fusson.
Fusson az életéért.
Minden éjjel kiabáltak a fejében a hangok. Próbálták életben tartani.
Amikor Maz ebből a rémálomból kifolyólag először rohant neki hálószobája üveges erkélyajtajának és áttörte azt; azonban minden megváltozott. Az addig álombéli képek egyszerre már mindenütt ott voltak. Nem tudta megkülönböztetni mi álom, és mi nem az.
Sólyomszem, ahogy a saját férjét nevezte, kedvenc gárdistája után, akkor kezdte el először észrevenni, hogy valami megváltozott, de Mazi minden lehetséges módon állította, hogy csak rosszat álmodott, és álomkóros volt, amikor 7 darabra kaszaboltatta magát az erkélyajtó kitört üvegével. Maz-t végül ezután a súlyos baleset után már a kórházból sem engedték ki többé. Bent töltött tizenhárom napja után végül többet is kapott, mint amit szeretett volna. Megkapta a diagnózist, és Sam is megkapta. Mazikeen-t közveszélyesnek nyilvánították és skizofrénnek. Az ítélet pedig felért egy halálos és lassú kivégzéssel. Maz hiába tagadta minden porcikájával az orvosok állításait, és akárhogy merült az öntagadásába, a sötétség minduntalan rátalált. Nem volt hova menekülnie. Az álmok mindenütt utolérték, ha csak lehunyta a szemeit. Amikor a kórházban töltött 13 napja alatt eljöttek ugyan ezek az álmok; és ugyan ezek az üldöztetéssel telt ominózus éjszakák, a gyilkos árny ugyanúgy üldözőbe vette. Maz ajtókon tört ki, ablakoknak zuhant neki, mert a ködben bujkáló árnyék egyre inkább beérte álmában és a távolságok egyre csak rövidültek kettejük között. Mire a kórházi biztonsági őr a sokadik éjszakán is leszorította, az elszabadult állatias erő, ami feltört Maz-ből, kishíján tragédiával végződött, mindkettejük számára. A lány egyetlen nevet kiabált, amire vissza tudott emlékezni ezekből az időkből. HeroInazagi nevét.
Két hét alig telt el, már egy elkülönítőben ébredt, kényszerzubbonyba csomózva, hogy ne tehessen több kárt magában, és másokban.
Ennek már öt éve, Mazikeen azóta is elmebetegnek számít, mert hangokat hall és éjszakánként úgy pattog a gumifalak között, mint egy bumeráng. Eleinte beszámolt álmairól, kezelőorvosainak, de ahogy egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban, már maga sem tudta a víz fölött tartani saját fejét. Úgy érezte elfelejtkezett róla mindenki. A férje látogatásai elmaradoztak, ahogy pszichológusa beszélgetései is, akinek rendszeresen lefestette mindazt, amit átélt. Az utolsó pszichológus is azt írta kartonjára; hogy további kezelése javasolt, és hogy skizofrénia miatt, nem javallott Maz számára az elmegyógyintézet elhagyása. Ezután adták át pszichiáterek kezének és gyógyszereinek. A beszélgetések, a kommunikáció véglegesen megindult lefelé a pöcegödörbe, Mazikeen-nel együtt.
De néha, amikor az ápolók késtek a hétvégi gyógyszereivel, a lány arra ébredt, hogy megint nekirohant a gumifalaknak. Nem voltak ugyan súlyos koppanások, de rendszerint visszatörte valamijét. Nem esett jól a reccsenő kisujja hangja, vagy a válla kiugrása, de az ápolók utólag már meg sem lepődtek, csak helyre rakták visszatört izületeit, aztán újra becsomagolták kényszeres ruhájába és magára hagyták. Már menthetetlennek számított. Ugyanolyan elmeháborodottnak, mint a többi. Egyetlen dolog választotta már csak el Maz-t talán tőlük és tartotta vissza a szakadék szélétől. Utált meztelenül szaladgálni, nem úgy, mint a bent levők legtöbbje. Őrült szégyenlőssége volt legőrültebb vonása, még holtában sem láthatta volna senki ruha nélkül. Különben az elmeház, hullaházzá vált volna gyorsan, ha Maz-en múlik.
Ahogy Mazikeen most megint a földön ébredt, felszisszent a gondolatra, ahogy visszapattant a gumifalról. Gúsba kötve azonban nem bírt felkecmeregni. Mint mindig. Oldalára hengeredett helyette gyorsan, hogy csapzott, zsíros valaha volt hosszú szőke haját kifetrengje a szájából, addig is, amíg vár, hogy összevakarják a talajról.
Amikor nyílt az ajtó és meglátta Robertet, felsóhajtott. A férfi már akkor itt dolgozhatott, amikor Maz még pelenkában szaladgált. Durva érdes ujjai kedvtelenül belemarkoltak a lány karjait leszorító muszáj-kabátba, hogy talpra rángassák. A fekete hajú, karvalyorrú szemüveges szigorú archoz, mégis az egyik legkedvesebb hang tartozott, amit a lány az öt éve alatt csak megismert. Robert a maga 60 évével és kivénhedt modorával remekül álcázta emberségét és csak akkor volt hajlandó megajándékozni vele bárkit, ha piros hó esett. Tehát soha. Maz viszont pontosan tudta mi lakik a férfi szívében. Az öt év alatt volt ideje jól megfigyelni minden ápolót és mint egy rendes bentlakásos kliens, örökké tartotta is a száját. Ahogy Robert nem ítélkezett egyik beteg fölött sem, úgy a lány nem vetette a szemére soha, hogy a férfinek arany szíve van. Ma azonban Robert a kelleténél is barátságtalanabb volt.
- Történt valami Robert?
- Azonkívül 105., hogy vasárnap reggel van?
- Már csak 24 óra és lejár a műszak.
- Díjazom a humorodat. - csóválta meg a fejét a férfi és feltolta szemüvegét szigorú orrára. – Mit álmodtál ma, hogy ennyire éber vagy?
- Semmit, amit ne meséltem volna el.
- Vagyis, semmi újat. – ültette vissza a lányt ágyára, miközben előkotorta zsebeiből a gyógyszereket, amiket neki hozott. – Veszteségek? Törött fogak? Törött kisujj?
- Ma úgy tűnik megúsztam ép bőrrel, mester. – csipkelődött Mazi kedvesen és kinyújtotta kezét a kis pohárnyi tablettáért, de ahogy átvette, nem nyelte le a pohár tartalmát azonnal. Helyette nagyot fújt és az ágya melletti rozoga kisszekrényre tette.
- Ezt örömmel hallom. Utálom, ha össze kell rakjalak. 30 éves létedre Mazi, szétszórtabb vagy, mint én. Sosem kerülsz ki innen.
- De igen, Robert.
- Megmondták a hangok? – mosolygott fel rá a férfi szelíden és meglapogatta a lány zsíros feje búbját. Végül fakó szürke szemeibe pillantott, és végtelen együttérzés ült ki ráncos ajkaira. – Sajnálom Mazikeen, hogy ez a helyzet, pedig amikor nem vagy kiütve a gyógyszerektől, egészen kellemes társaság vagy. Nem itt lenne a helyed. Álmok, hangok…
- Mint ha a férjemet hallanám. – szusszant fel Maz is gyötrelmesen és hátradőlt keresztben ágyán, hogy neki dőlhessen 3-szor 2 méteres vendégszállása beton szürke falának.
- Jó, hogy mondod 105. Épp itt van. – vakarta meg fejét egyszeriben az idősödő férfi és gondterhelten elharapta mondandója további részét. Túl akart esni rajta, mielőtt a szíve is beleszakad abba, ami következik.
- Hogy mi? – húzta ki magát hirtelenjében a lány hanyag tartásából, éberré válva. – Sam? Sam itt van? Értem jött?
- Sajnálom Mazikeen. Csak a válási papírokat hozta. Majd beküldi a pszichiátereddel. Épp vele beszélget az ajtókon túl.
Maz azonnal ágya szélére húzta magát lábaival a hallottakra és felállt újra.
- Hogy mit mondtál? Nekem nincs pszichiáterem. Az utolsó, aki hajlandó volt szóba állni velem tévképzetes őrültnek nyilvánított, ahogy előtte a többi is.
- Meg skizofrénnek. – helyesbített a férfi kuncogva.
- Meg skizofrénnek. – forgatta körbe szürke szemeit a lány, mert rémesen utálta ezt a szót. – Egy újabb pszicho-mókus.
- Sajnos Mazikeen, nincs választásod.
- Már régóta nincs. Csak idő kérdése volt.
- Már mint, hogy újabb szakembert rendeljenek melléd?
- Már mint, hogy Sam benyújtsa a válást.
- Öt év, Maz. Öt év hosszú idő. Őt is meg kell értened. Az elmegyógyintézet, nem épp a legromantikusabb hely, lássuk be. Na gyere. – komorodott el végül a férfi lemondón. – Essünk túl rajta.
- Robert.
- Hm?
- Hát ezért vagy ma itt? Miattam? Ma nem is kellett volna dolgoznod. – világított rá a lány keserűen a nyilvánvalóra, amikor megértette csak ugyan vasárnap volt. Robert soha nem dolgozott vasárnap. Nem volt az az isten. Ma mégis itt volt. – Te tudtad? – de a karvalyorrú, szemüveges férfi lemondó hallgatása ékes szólóbb volt, bármilyen válasznál. – Te tudtad. – bólintott ezután a lány értően és ezt is bedobta képzeletbeli kamrája másik oldalára. Ebbe a képzeletbeli lelki szemetesládába zárta összes fájdalmát és félelmét, amióta csak ide került, és az ajtaját mindig kulcsra zárta, hogy óvja önmagát és tudatát. Különben már belerokkant volna abba a tudatba, hogy józan elméje be lett zárva azok közé, akik a falon túl vannak, és akik valóban azok a menthetetlen pszichológiai és mentális betegséggel küzdők; akikről már évtizedek óta lemondtak. Épeszűnek lenni, egy ilyen helyen, ahol az úgy nevezett őrülteket tartják bezárva, felért az elme halálával.
Már semmi nem óvhatta Mazi-t és teljesen ép tudatát ettől a helytől, csak ez az utolsó szoba, és a négy fala. Meg Robert becsempészett könyvlapjai. Teljes könyveket a férfi nem mert volna behozni, mert szigorúan tilosnak bizonyult. De amikor senki nem látta, verseskötetek lapjait rejtette Robert a lány gyógyszerei mellé; vagy egy-egy kiragadott regény lapját, hogy ezzel is segítse megőrizni, ami még megmaradt a fiatal nőből.
- Kérlek 105. ne nehezítsd meg, ami már így is nehéz. Írd alá a papírokat és engedd szabadon azt a férfit. A pszichiáteredhez pedig légy kedves. Ne üldözd el 2 nap alatt. Adj neki, legalább 5 napot. HeroInazagi azért utazta át a fél világot, hogy új gyógyszereket hozzon neked. Kísérleti szereket. De ha segíteni tud rajtad, hamarosan kint leszel.
Maz azonban már mint, ha víz alól hallotta volna az idősödő férfi hangját. Elveszett valahol a HeroInazagi szó hallatán, és nem jött föl többé a víz fölé. Újra elnyelte az a mocsár, amiből alig bírt éjszakánként kikecmeregni. Saját elméje mocsara. Ez a név volt az imája, ami életben tartotta és kijuttatta a ködből élve, minden éjjel. Már meg is feledkezett a válási papírokról, amikor Robert a szeme előtt csettintett egyet. Ekkor döbbent rá, hogy fölülről csak egy melltartó takarja szabaddá váló mellkasát. Úgy kapta maga elé kezeit, mint ha elsőbálozó lenne, és belevörösödött saját szabadságába.
- Fürdőszoba, Maz; fürdőszoba. – ragadta karon ezt követően az idősödő férfi türelmetlenül, és két lábbal újra a földre állította a lány gondolatait.
- HeroInazagi? Ki is ő pontosan? Miért jött? Miért most? – lépett a férfi után ekkor a lány sebesen és már kint is volt a helységből. Balsejtelmei azonban felerősödtek, amikor a karvalyorrú férfi válaszok nélkül hagyva, beterelte a fürdőszobába.
- Letelt az öt év, 105. Eddig nekem kellett vigyáznom rád. De most már semmi sem menthet meg tőle.
- Ne hívj 105-nek.
- Igazad van bajnok. Most már nincs szükség efféle álnevekre. Akárhogy akarnálak is elrejteni, HeroIn elől, azt hiszem csak hiú ábrándokat kergetnék. Megtalált, pedig elrejtettünk előle és csatlósai elől. Most már nincs hova menekülnöd tovább.
- Nem értem, egyetlen szavadat sem Robert. Te megháborodtál? - viccelődött a lány szarkasztikusan és rákacsintott az idősödő férfire.
- Egy ilyen helyen, Maz; az sem lenne csoda. De nem. Most pedig jól figyelj rám, mert nincs több időnk. A köd. Amiről álmodtál, Mazikeen. Utolért.
(Kép forrása: Internet)
by
Kami
Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:24 - Kami könyvei

Előkészületben Ima címmel - Kami könyvei Light Novel

Sziasztok sziasztok
Csak hogy ne maradjunk sosem, válaszok nélkül.
Na fel a kezekkel!! Ki hallott már a hét Főbűnről? � Mi lenne ha egyszer csak megelevenednének a szemetek előtt? És mi történne, ha a 7 Főerény egyike próbálná meg útjukat állni és Bajnokot tenni a romlás oltárára? Superbia, azaz, Kevélység vagy Gőg másnéven; épp fogadást készül kötni, sőt köt is; arra, hogy a 7 Főbűn annyira tökéletes, hogy akár angyali alakba bújva képesek a Bajnokot elpusztítani, akit a 7 Erény állít. Nos. Azt majd meglátjuk. Nem igaz? " Ha egy angyalt küldök érted; fogadd el" � Amikor a Bajnok mellett egy igazi angyal is áll; talán nincs minden veszve. Érkezzenek a bűnök; hamarosan � 7-en mint a gonoszok � és érkezzen; a piros sarokba; a Bajnok!
We are the champions
We are the champions - tudom, tudom. �
Ima címmel érkezni fog a legújabb Light novel-em; mint mindig kicsit másként; Kami tollából �
Akinek nem fér bele a hitvilágába; megköszönöm a figyelmet;
mindenki másnak jó olvasást kívánok hozzá; egyszer csak.

Köszönöm, ha olvastok �


(Képek forrása: Internet)


by
Kami

Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. május 01. 12:21 - Kami könyvei

Készülő Light Novel - IMA címmel

 Készülő Light Novel - IMA címmel

Kik beszélgetnek?

 

-          Nincs olyan halandó, akit meg ne szereznénk. Ha kell angyalbőrbe bújva is képesek vagyunk mind a heten arra, hogy az általatok kijelölt bajnokot megbuktassuk. Ha mi nyerünk, 50 évre újra mi fogjuk uralni a világot.

 

-          De ha nem; úgy 50 évre újra álomba szenderültök, mind a heten. Mi választjuk ki a hőst.

 

-          Rendben… - sziszegte Superbia kígyó módjára és belehajolt ellenfele arcába. – De jobb, ha tudatosítod magadban; nincs bűntelen ember. Álmunkból fölriasztva is megnyerjük a fogadást. Gyerekjáték lesz.

 

-          Azt majd meglátjuk.

 

-          Hozz akármilyen szabályt.

 

-          Az én feltételem, hogy angyalbőrbe bújjatok.

 

-          Az enyém pedig, hogy ne megint egy papot! Nincs semmi kalandvágy benned? Nevetségesek a bajnokaitok. Minden 50. évben egy szentfazék, vagy egy apáca. A feltételem tehát, ha mi angyalbőrbe bújunk, akkor ti nem választhattok egyházi embert.

 

-          Ha mind a heten megtámadjátok, az nem lesz fair play!

 

-          Az élet nem igazságos. – nevetett bele Superbia ellenfele arcába és kinyitotta nem létező szárnyait, hogy a magasba emelkedjen. Sötét hajú angyalszárnyas lénnyé alakult, hogy úriasan felülemelkedjen. Végül megfordult kétszer tengelye körül, hogy maró gúnnyal adózzon beszélgető társa előtt és fejet hajtott, mint egy büszke kalász. De már szélesre húzta félszeg mosolyát. -  Akkor?

 

-          Követelem a tisztességes játszmát!

 

-          Mint mindig. Mit is jelent ez pontosan?

 

-          A bajnokom nem lesz egyedül. Ez egyszer nem.

 

-          Ennyi? Unalmas vagy! De hogy lássátok ti is, milyen nagylelkű tudok lenni; ám legyen. Állíts bár száz bajnokot is; 1 év múlva itt találkozunk. Pizsamában gyere és készülj az újabb 50 éves álomra.  – húzta ki magát Superbia és nekirontott ellenségének csak hogy a frászt hozza rá. Amikor a hószín hajú férfi eltaszította dühében, újra a képébe nevetett és karcos grimasszal rásziszegett egy aprót, hogy megfélemlítse. Ezt követően visszalibbent kiindulási pontjába még a levegőben.  Angyalszárnyai suhogtak a hátra bukfenc közben ahogy végül újabb manőverrel egyenesen megindult lefelé a halandók világába.

 

Kép forrása: Internet

 

by

Kami

 

Címkék: Ima
Szólj hozzá!
2021. április 30. 23:49 - Kami könyvei

OBSCURATUS

OBSCURATUS
1.Fejezet
Raphael Hitch a neuschwanstein-i kastély melletti; hegyekben eldugott kis otthonában végre megtalálta a békét. Mióta a Demortumok megrohanták a fél világot a turisták be sem tették a lábukat a Fussen városához közeli, lélegzetelállító szépségű, Bajor-Alpokban megbújó mesebeli kastélyba. Hitch persze nem itt lakott, de a lélegzetelállító látvány, mindenért kárpótolta. Az idejét nem tudta mikor járt itthon utoljára, most mégis annyival csendesebb volt ez az örökké nyüzsgő környék. Pedig a nem messze álló kastélyt még csak nem is menedékül építették az itteniek a valaha volt 18. században, hanem hogy II. Lajos bajor király személyes „menedékhelyeként” szolgáljon, amikor visszavonulna a valóságból az álomvilágba. Az idilli kép nem is lehetett volna ennél békésebb; Hitch mégsem érezte magát kellően biztonságban. Ha valamit megtanult a néhány nap alatt, hogy ezek a szörnyek, bárhol megtalálták a lassan talpalattnyira zsugorodó világban. Ha élni akart mozgásban kellett maradnia. Ez persze nem azt jelentette, hogy ne pihenhetne egy-két napot; elvégre nem sietett sehová; de maga a tény, hogy a ház üres és lakatlan volt; nem sokat dobott komfort érzetén. Az éléskamrák, csak, mint a hűtők, szintúgy üresen álltak, így hát nem rostokolhatott sokáig egy helyben. Bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, hátra kellett hagynia Hamupipőke kastélyának elnéptelenedett békéjét és üvegcipője helyett felhúzni nyúlcipőjét.
A Schwangau községben majd kerít enni valót, de csak akkor, ha újfent beáll az éjszaka. Fényes nappal botorság volt egyedül vásárra vinni a bőrét. Ha szerencséje lesz az éjjel végig haladhat Marienbrücke híd mellett fekvő alig 3000 főt számláló üres kis földdarabon, ami valaha az otthona volt, és úgy hagyhatja hátra, hogy még egyszer életében utoljára láthatta. De amennyire közel volt a déli partokhoz, elképzelhetetlennek tűnt a maradás gondolata annak fényében, hogy ezek a szörnyek, épp a partokat özönlötték és árasztották el. Ahogy egyre bentebb ették magukat Bábel Tornya felé, Európa szívébe; ha a csúszómászóik nem is, de a repülő rémek előbb-utóbb megtalálták volna, a legmagasabb kastély legeldugottabb tornyában is. De Hitch-nek fogalma sem volt, hová is mehetne innen. Sehol nem volt már biztonságos.
Miközben az éhség lassan utcára űzte, keserédesen bezárta maga mögött az ajtót. Mint ha bárki is bejönne; és miközben leszállt az éj hátára vette saját úti lapuját. Csak a sötét jelentett menedéket ebben a szörnyek eluralta világban.
Igyekezve haladt végig az apró község egyetlen utcácskáján és groteszk módon megmosolyogta saját tükörképét a pékség ablakában. Végül bőrveretes barna kabátja foltfelvarrásos könyökével betörte az ablakát, és benyúlt fekete kesztyűs kezével, hogy elfordítsa a zárat. Nem időzött sokat. Csak fogta a három, talán négy napos kenyereket és amennyi csak fért, begyűrte ócska kis katonai hátizsákjába. Nem rég a katonai autóról lopta, amivel járőröztek a katonák Bábel Tornya körül. Az őket ért támadás után, Hitch tudta, úgy sem lesz már rá szükségük; így amikor a demortumok egyik fajtája, amiket az emberek elneveztek FullDrillok-nak; megtámadta a katonai utasszállítót; táskástól távozott; felkészülve a következő időkre. Élelmet szerezni nem volt nehéz annak fényében, hogy a világ egy része szellemvárosok tömkelegévé vált, de a tudat, hogy nem tudhatta biztosra, melyik lesz az utolsó vacsorája; nagyban befolyásolta kóborlásait. De nem volt ideje az önsajnálatra. Csak elvette, ami kell és már állt is tova. Két hete ebből álltak napjai. Rejtőzködött, menekült és figyelt. Teli volt papírfecnikkel, ahova televíziós közvetítések híján maga is felskiccelhette tapasztalatait a látottakról és hallottakról.
Lassan elektromos áram és tiszta ivóvíz sem maradt. A lények megtalálták a módját, hogy az utolsó emberig, egy helyre tereljék a humán entitásainkat. A félelem nagy úr volt. Szerencsére fényes nappal nem igen lett volna szükség elektromos áramra. A víz kérdés persze már súlyosabb gondokat okozott.
Az ásványvíz készleteket gyorsan lerabolták, az élelmiszereket és mindent, amit lehetett próbálták az emberek begyűjteni ezekben a központosulásokban. A kisvárosok, falvak, községek boltjai azonban feltöltve, érintetlenül álltak, mert a partvidékekre és külterületekre már senki sem mert kijönni többé értük. Csak az ilyen kóbor lovagok, mint Hitch; jártak egyszer-egyszer ezeken a köztudatból is kieső helyeken.
Hitch hátrahagyva a pékséget egy apró élelmiszerboltba is betért és ami csak fért, ásványvíz, babkonzerv, löncshús, minden, ami csak tartós élelmiszernek volt mondható, hajigált befelé táskájába. Bízott benne, annyira azért még kitart a sötétség leple, hogy ezzel a jól megpakolt batyuval révbe érjen, mielőtt felkel a nap.
Mint egy málhás igavonó, hagyta hátra a közértszerű apró üzletet, hogy útra keljen, elhagyva a déli partokat. Messzire kerülte a nyugati peremvidéket, ahonnan jött, és ahol megtámadták a katonai konvojt a szörnyek. Ha sejtései nem csalnak, az ellenkező irányba érdemes indulnia, toronyiránt ellentétesen a bajjal, minél előbb elhagyva a vizek melletti városok környékét. A természetes vizek ugyanis, erősen szállító jelleggel bírtak, ami a Demortumokat illette. A víz alól érkeztek és a Csendes-Óceánt övező tengerek, folyók olyan helyekre is elvitték a fajtájukat, ahova az emberek nem is gondolták volna.
Az öt fajta Demortum közül, az első, amit az emberek első riadalmukban rendszerezni, vagy még inkább emlegetni kezdtek; a LocMansin-ok voltak. Ezek a szörnyek félig emberek, félig polipok voltak. Hosszú piszkosfehér haj keretezte arcukat, és mintha csak valami mutáns elfek lettek volna; hegyes fülük leginkább viccesen arra emlékeztetett mindenkit, aki csak láthatta őket. Fekete szarvaik, mint egy muflon agancsa kunkorodtak hátra fejük tetején. Csúszva közlekedtek, mert a polipkarjaikat alkotó gusztustalan kinövések önálló életet éltek és képesek voltak előre vinni a pöffeszkedő szörnyetegeket. Hitch feljegyzéseiben grafikák is szerepeltek arról, milyenek is voltak, de színes ceruza híján lilás árnyalatú bőrüket már nem bírta megfesteni. Grafit ceruzáival, árnyalni próbálta ugyan ezeket a lényeket, de hasznosabbnak vélte leírni tapasztalatait, mint rajzokra elkoptatni maradék ceruzáit. Így hát leginkább az kapott fontos szerepet skicceiben, hogy a LocMansin-ok; ezek a polipszerű elfek, értelmes lények voltak. Zömében megfigyelők és képesek a kommunikációra, egymás között. Nem vérszomjból öltek. Ez tette őket olyan félelmetessé. Kifinomultabban cserkészték be prédáikat. Falkába tömörültek. Együtt vadásztak. Hitch szerencséjére, sosem látott testközelből ilyen lényeket, de látta, őket a sajtóban, amikor azok, lerohanták az első városokat. Akkor még volt tévéadás.
A második fajta Demortumok, amit az emberek számontartottak; a FulDrill-ok voltak. Nyolc ízelt lábú, pókszerű teremtmények, amiknek emberszerű törzse volt deréktól felfelé. Piros szemű ragadozó íriszük talán még infralencsével is rendelkezhetett, de Hitch ezt csak feltételezte. Lehet, hogy csak szimplán rikító piros szemük nem szolgált magasztosabb célokat. Ha képesek voltak a lények hőérzékelésre, Hitch inkább nem szerette volna megtapasztalni, eme gyanúját, mert az azt jelentette volna, hogy épp ilyen szörnyek járnak a nyomában. Azt még ezek mellett az ismérvek mellett sem érkezett felfedezni, ilyen rövid idő alatt, hogy vajon a FulDrill-ok képesek e valamiféle kommunikációra egymás között. Az egyetlen, ami szemet szúrt az a páros szervük volt. Skorpiófarok nyúlványaik, amik a testük fölé hajlottak ugyanis páros szervek voltak. Míg az egyik vágott, mint az ostor és elterelte az áldozat figyelmét, a másik farok végződés méregmirigye gond nélkül vitte be a győztes találatot és juttatott valamiféle bénító idegmérget a földre vitt zsákmányba. Nehéz ellenfélnek bizonyultak, ugyanis nem lehetett tudni, melyik méregmiriggyel fognak szúrni és melyikkel csak csapni. Mindkét skorpió nyúlvány képes volt mérget fecskendezni. Hitch azon szerencsések egyike volt, aki láthatott támadni egy ilyen lényt. Amikor leugrott maga is a katonai szállítóról az egyik kevésbé szerencsés társa egyenesen belefutott egy ilyen FulDrill-be. A lény leterítette, de nem falta fel. Csak harcképtelenné tette. Ami inkább aggasztó volt, hogy nem megette áldozata elfolyósodott szerveit, mint ahogy egy pók tette volna; hanem szimultán a menekülők szeme láttára levágta ollós végű csáprágóival zsákmánya fejét. Végül faképnél hagyta. Hitch-nek menekülés közben olyan benyomása támadt, sporthorgászat zajlik le a szeme előtt. A FulDrill-ek élvezetből gyilkoltak. Tehát meg volt hozzá az értelmi képességük. Ha pedig így volt, akár kommunikáció képes lények is lehettek. Hitch ennek örült volna legkevésbé. Mert, ha kommunikálnak, akkor terveznek, és ha terveznek; csak, mint a LocMansin-ok; nehéz lesz őket kijátszani. Főleg egymás ellen. A falkába verődött szörnyeket nehéz volt lerázni, vagy akár legyőzni. Ők nem olyanok lehettek, mint a tápláléklánc legalja. Nem dobták volna oda egymást. Maximum sebesültjeiket. Egy szörnyű faj, és mégis emberségesebb, mint maguk az emberek. Részint vicces volt a tudat, de még inkább elkeserítő. Az egységben az erő, elvét, talán rájuk volt érdemes alkalmazni; nem a magát embernek tituláló, teremtés koronáira.
Hitch átnézve jegyzeteit néhány falat kenyeret dobott szájába, ahogy az egyik barlangba behúzódott és tüzet gyújtott, hogy megmelegedjen.
A harmadik, a demortum fajok közül, amiknek az emberek nevet adtak; az Uribok voltak. Ezeknek a ragadozómadárszerű embermagas lényeknek négy karmos lába volt, amik fejenként három-három ujjpercben végződtek. Járáskor a földet kaparták, akár az eke. Acélfekete, tollas szárnyuk és egyszínű fekete fejük; ellentétben állt gepárdvékony testük fehérségével. Kevésbé vakítottak, mint egy Blend-A-med reklám, inkább törtfehér vagy csontszín jellemezte őket, sem, mint mennyei szépség. Csőrük, fejükhöz képest is igencsak nagynak volt mondható; talán aránytalanul is. Néha már azt beszélték a portyázó őrszemek is, az Uribok csak hosszanti slagvékony farkuknak köszönhették, hogy egyensúlyban tudták tartani testüket. A nagy csőr, húzhatta őket előre, nem vitás. Persze, hamarabb esik piros hó, mint hogy egy uribot orra bukva lássanak; de az embereknek mindig kellett valami, amivel kissé el tudják venni a dolgok élét. Mint abban a filmben a mumus, amikor kiugrott a szekrényből. Commiculus; és a csőrmester megfekszik. Bár lehetetlen volt, de azért elképzelésnek nem utolsó. Mégis egy olyan lényről szólt a fáma, ami nemhogy négy karmos lábán nem volt képes elhasalni, de még repülés közben is jobban manőverezett, mint Amelia Earhart. Talán a legnehezebb volt elkerülni az összes demortum közül.
Ellentétben azokkal a lényekkel, amiket az összes köztévé Gabalutoknak hívott, kezdetben. Tévé azóta már nincs, Gabalutok vannak. A műholdak szórását helyenként még fogták a katonai erődök, ezt az alfajt lehetett látni mégis a legkevésbé. Agyatlan dűnekukacok voltak; gyűrűsféregtestű dögevők; egyik végződésük színtiszta száj; hatalmas villanypózna méretű fogakkal. Többnyire a föld alá húzódtak, de hiba lett volna azt hinni, hogy azért amiért a legtöbb féreg. A Gabalutoknak is épp úgy szüksége volt a napfényre, még ha sárbarna gyűrűik nem is a napon asszimilálódtak egész nap; néhány óránként, mint a bálnák; feltörtek a mélyből, hogy jó fényevők módjára nagyot pippantsanak a D-vitaminból. Hogy egynémely képviselőik milyen nagyra is nőttek; az embernek elképzelése sem lehetett, mert a Gabalutok rejtőzködő életmódot folytattak és csakugyan a pokol fenekéről keltek ki olyankor, amikor az ég felé nyújtóztak; de hogy testük föld alatti része milyen mélyre nyúlt, nem volt ember, aki látta volna. Vagy aki látta és elmondhatta volna. Már akkor megkezdték az emésztést, amikor saját fogukon kívül más is bekerült abba a bűzös, rothadó szájukba. Kalandos utazás lehetett egy kilométeres tápcsatornán végigdriftelni és kikötni egy marék hamuként ott, ahol már a szivárvány is véget ért. De nem lehetett felkészülni ezeknek a demortumoknak a támadására, mert hacsak nem hallotta az áldozat a saját fülével, hogy közeledik, valahonnan a kínai nagyfal túloldaláról; mire a föld feltört s vele együtt a Gabalut is, már késő volt.
És akkor még nem esett szó a legádázabb förgeteg képviselőiről, a Markivokról.
Fekete hajú, fehér szemű; hogy pontosak legyünk; szürke hályogszínű félpáncélos lényekről. Kétlábas alakjukat bármennyire hasonlítottak is a humanoid emberformákra; a testük 2/3-át acélos pikkelypáncéllemezek tarkították. Nem csak úgy rájuk pakolva, mint egy zsoldos, aki hanyagul rángatta magára páncélzatát egy fülledt éjszaka után; hanem a Markivoknak, mint ha a bőrük alatt is mellvért, vagy pajzs húzódott volna; beléjük égve. A testük része volt, se nem lecsatolható acéllemezek, se nem elsatírozhatóak. Félelmetes volt bele gondolni is, miként kombinálódhatott a szerves élet ennyire szervtelen és rideg acéllal, de az biztos, hogy fél alakjukat beterítette. A nyakukat, az arcukat, egy kezük, egy lábuk; mint a féloldalas gépemberek. Ugyan annyira is voltak ridegek, mint ha csak egy mesterséges intelligencia nézett volna vissza a halálra váltakra, akiket a Markivok megtámadtak.
Ahogy Hitch újra átfutotta jegyzeteit úgy döntött ma már nem tud hozzátenni többet annál; a skicceihez, azokon kívül, amiket eddig is tudott. Lassan felkelt a nap és döntenie kellett.
Itt maradjon behúzódva és reménykedjen benne, hogy nem téved erre egy sem a demortumokból, vagy induljon útnak az előtte álló fenyvesen át. Ha sokáig marad egyhelyben, előbb-utóbb kiszagolják. Ha mozgásba lendül, akkor viszont nem állhat meg még csak pihenni sem, egészen napestig, amikor is az éj leszálltával lesz csak biztonságban újra. De ha itt éri a reggel és beszorítják ebbe a barlangba, hiába szórja a commiculusokat, a miatyánkok sem menthetik meg. Ahogy talpra kecmergett szentségelni lett volna kedve a tudatra, hogy megint végigfuthat egy napot az életéért. Ezt követően összerugdosott egy kisebb halom földkupacot és a tűzre sodorta. Muszáj aludnia legalább néhány órát. Ha nem pirít a láng, talán nem veszik észre. A hálózsák majd melegen tartja
Épp csak táskája után fordult amikor a páncélozott Markiv férfinek ható kétlábas árny balszerencséjére belépett a járatba.
Hitchben meghűlt a vér. Mozdulni is elfelejtett.
Levegőt venni is. Az éjszaka még nem ért véget. Most mégis minden jel szerint a szürke hályogos szem úgy fürkészte, mintha emberére akadt volna.
/Képek forrása: Internet/
by
Kami
Címkék: Obscuratus
Szólj hozzá!
2021. április 30. 23:41 - Kami könyvei

OBSCURATUS

Nézzetek be hozzám, Kami könyvei fb
Obscuratus
Prológus
2081. augusztus 03-án kezdődött minden. Hogy milyen nap volt ez a mai, mitől volt más, netán eltérő vagy különleges, már magam sem tudom; de azt igen, hogy ez után a nap után minden megváltozott…
A Szent András törésvonal felhasadt és olyan rengés rázta meg a világot, mint annak előtte, talán soha. Magam sem hittem volna, amikor a tévék harsogni kezdték, az új Prehisztoric eljövetelét. A történelem előtti idők, még egy 2081-ben élő sokat látott, negyven éves pasit is meg tudtak gyönyörködtetni. Talán a Marvel Comics-nak volt köszönhető, vagy a Bosszúállóknak; de az emberek képtelek voltak felfogni, ha a világon valami csak ugyan történt. Mint ha filmbe illő jelenet lett volna. A Pangea, vagyis a kontinensek kőzetlemezei újra vándorlásnak indultak. Nevezzük inkább, hanyatlásnak.
A világot megrendítő rezonancia után az Afrikai kontinens teljesen víz alá került, Dél-Amerika több, mint kétharmadáról nem is beszélve. És ez csak a kezdet volt.
A Csendes-óceánból felszínre törő áradat, pedig a vég.
Na ekkor már kezdtük elhinni, amit látunk.
De míg Amerika megmaradó északi fele vesztegzárat rendelt el, és megkezdte a saját evakuálását, az életben maradókat begyűjtve a kontinens közepére; túlzottan is felkészülve, addig a világ másik fele elég gyors léptékben megkezdte leépülését.
Ha engem kérdeztek; tudott ez az Amerika valamit és esze ágában sem volt kiadni a tudását. És lőn világosság, a mélyből feltörő szörnyek természetes módon a felkészületleneket vették célba. Sokan második hullámról beszéltek és arról, az Amerikai Egyesült Államok pontosan tudta, mi zajlik a felszínen; sőt maga robbantotta ki; mindaddig mások, például Oroszország és a balti államok úgy hitték Amerikának semmi köze ehhez az új-keletű népirtáshoz. Valami teljesen egyedi volt kibontakozóban és míg Amerika csak félig elsüllyedt, ezek a szörnyek, vagy identitások, vagy nevezzük őket a mostani nevükön; Demortumok lerohanták az egész Európai földrészt. Legalább is, ami megmaradt belőle.
A rengés következtében azonban nagyon nagy volt a szórás. Spanyolország is a tenger fenekére süllyedt, Európa nyugati felén ők voltak a kezdet. Ha maradtak is spanyol nemzetiségűek ezen a világon, csak annak köszönhették még életüket, hogy épp nyaralni voltak. Esetleg üzleti úton. Kiégető igaz? De térjünk vissza az eseményekhez. Afrika, Dél-Amerika és Spanyolország és Portugália után, ez az invázió, vagy nevezzük népirtásnak, nem állt meg. Rohamosan tűntek el az államok. Az ír félszigetek is eltűntek a süllyesztőben, ahogy Franciaország külső fele. Hollandia, Belgium és Németország csak azért tudta tartani a frontot, mert ezek a valamik, akiket akkoriban még csak szörnyeknek neveztünk, az íreket támadták először. De ahogy a helyzet fokozódott és a felkészületlenség elnyelte Norvégiát, Svédországot és Dániát is; kitaláljátok mi történt?
Nem maradt belőlük semmi.
Mint ha valaki az Európai kontinens közepén kihúzta volna a dugót, csak azok az államok menekültek meg, akiknek megadatott a kontinens szívéhez közel helyezkedni. A kívülső körökön elhelyezkedő országokat felemésztette a víz alól terjeszkedő Demortumok aktivitása és nap nap után tűntek el a föld felszínéről is, az ott élők. Hiába vették fel kezdetleges kapkodásukkal a harcot, Lengyelország, Csehország, a fehéroroszok, a litvánok, Ukrajna, Moldova, Románia, Bulgária, Szerbia és Macedónia; csak hogy a teljes képet lefessem; egyre inkább szorultak vissza a földrész szívébe; míg a hullám el nem érte Törökországot, és Görögországot is. De esélyük sem volt.
Mindenki, aki a harcokat választotta a menekülés helyett, rosszul döntött. Ezek a lények; Demortumok, mint az ördög ivadékai törtek fel a tengerek mélyéről, megállíthatatlanul.
Amikor Olaszország is ketté szakadt, valahol a Vatikán alatt és az enyészetévé vált az olasz emberek hazája végleg megsemmisült. Nekik köszönhettük még életünket. Mert amíg az olasz csizmát besározták a szörnyek, a szembe parton Albánia, Montenegró, Bosznia és Hercegovina, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria Liechtenstein megkapta az esélyt a menekülésre. Svájc a csehekkel és magyarokkal együtt hátrált el a frontvonalból, miközben az utolsók is, az olaszokkal pusztultak, mint Monaco.
Egyedül Oroszország felől nem tudtak betörni a szörnyek, mert az orosz fiak úgy döntöttek; nem menekülnek el, hanem gátat vetnek a szörnyűségeknek és Litvániával, Lettországgal, és Észt országgal karöltve zárták le a határokat valahol az orosz állam szívében, falanxot; védvonalat képezve a tovább pusztuló ázsiai kontinens előtt.
Igazi világégés következett.
A kenguruk földje fellángolt. Finnország, és Oroszország Kazahsztán felőli része pedig a szörnyek hazájává vált. Ahogy Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, Irán, Szíria és Irak is. Az úszó erődök, mint Ciprus vagy Libanon pedig feltorlódtak és begyűrődtek az anyakontinensek alá. Csúf halál lehetett.
Az ember pedig képtelen volt útját állni a pusztulásnak. Gyenge volt és törékeny, a maga túlzott okosságával, és mindent tudásával.
Ha akkor tudtuk volna, mi ellen is harcolunk, talán sírva borulunk a földre, a szörnyek lába nyomát is imádva, könyörögve a tyúkszaros életünkért.
Gondolhatjátok, hogy nem ezt tettük. Mert milyen az ember?
„Majd én tudom! Majd én megmutatom, hol lakik az atyaúristen!”
Gyorsabban lett vége, mint hogy észrevettük volna, hogy igazán elkezdődött.
Tudjátok, azóta mi van?
A bolygón egy úgynevezett demortumokból álló faj vetette meg a lábát, a maga külön rendszereivel és osztályaival, és mi humanoidok, lekerültünk, valahová a tápláléklánc legaljára. Még harcolunk, de voltaképp; már csak idő kérdése, meddig. Amíg el nem fogyunk.
Reménytelenek a kilátásaink, mert ezek a demortumok a legkevésbé sem szeretnének eltűnni.
Beették magukat a csatornákba, a városok alá és lassan már ott is ott vannak, azokon a tenyérnyi, talpalattnyi helyeken, ahová az ember beszorult, hogy összetömörüljön, mint a heringek, mert hát egységben az erő.
Élő konzervdobozok voltak ezek az összetömörülések és leginkább azok jártak jól, akik inkább elkerülték ezeket a mesterséges létesítményeket. Úgy vonzották a nem kívánatos ragadozókat, mint egy jelzőlámpa.
Persze nem volt miért hibáztatni azokat az embereket sem, akik így próbáltak túlélni és hitték, egy támadás esetén, a csorda többi tagja majd segít; de lássuk be. Ha abból indulunk ki, milyen az ember; erre kicsi volt az esély. Ha csak alkalom adódott, képesek voltak az emberek felebarátjukat is odadobni, hátha rájuk később esik ez miatt, a sor. Nem megvédték egymást, hanem beáldozták. Amíg volt kit odalökni ezeknek a szörnyeknek, addig a maradék azt gondolta, biztonságban marad. Ha egyet el is ragadnak, a többi száz még megmenekülhet.
Nem tudták vagy talán nem is akarták meglátni, hogy míg elszakadozva egy-két ember el tud veszni szem elől; addig száz aligha. Az élő konzervdobozeffektus pedig remekül működött.
Ki így próbált túlélni, ki úgy.
Nem volt tutibiztos recept.
Volt, aki abban látta meg a túlélés kulcsát, hogy hipotéziseket állított fel. Összeesküvés elméleteket gyártott. Analizálta a tektonika elmozdulását. A lények érkezését. Fajtáját és milyenségét.
Az ember teljes bizonyossággal tudta, hogy meg lesz a megoldás, de már csak Észak-Amerika tartotta magát, valahol a világ végén; Európa szíve, tele emberekkel; és Oroszország. Ott összpontosultak a védvonalak és a front leosztások. Ez persze mit sem segített azon, hogy Olaszország és Francia ország felől, meg a még el nem süllyedt területeik felől ugyan úgy megvetették lábukat ezek a lények és próbáltak betörni, ahogy az északi partokon, Németország felett is. Az Európa szívének nevezett csoportosulásnak magának kellett megvívnia ezeket a harcokat mert sem Oroszországtól; sem Amerikától nem várhattunk segítséget. A legnagyobb harcok nekik jutottak, míg a kisebbek nekünk.
Egy idő után már Bábel Tornyának hívtuk magunkat, mert Európa szívébe mindenhonnan érkeztek a túlélők, akik nemhogy egy nyelvet nem beszéltek, de azon kívül, hogy emberek voltak, aligha maradt közös vonásuk.
A bajban azonban senkit nem hagytak magukra ezek a kolóniák és a harcok mellett, a járőröző csapatok a nap huszonnégy órájában szedegették össze a túlélőket; melegváltásban. Tisztára, mint egy triatlon. Képzelhetitek. Versenyfutás volt az idővel.
Egyszer egy ilyen hazafutást hagytam hátra magam is, mert egy nap a rengés után valamikor alig egy héttel később; a túlélő kereső konvojunkat lerohanták ezek a lények. Nem volt maradásom. Közel huszonöten ültünk a katonai szállítóban. Sikerült szétszélednünk mind a nyolcunknak, akik élve megúsztuk.
Azóta még nem voltam otthon. Ha a táborból is annyi maradt, amennyi belőlünk, akkor azt hiszem Bábel Tornyának első bástyája a földdel lett egyenlő. Nem fogok visszamenni, hogy magam nézzem meg. Inkább életem végéig bujkálok. Egyedül hamarabb képes vagyok beolvadni, mint sokadmagammal. Csak ez a remény tartott még életben a legnagyobb szörnnyel szemben.
Ez a legnagyobb szörny pedig, a lelkiismeret volt, ami talán még a Demortumoknál is erősebbnek bizonyult volna, ha hallgatok rá. De nem most volt itt a hősök ideje. Ami azt illeti, azok az idők már lejártak. Ha élni akartam, csak a sötétség leple és magánya védhetett meg.
Amint felkel a nap, a rémálmok újrakezdődnek majd.
Hittétek volna? Szörnyek, amik félnek a sötétben? Pedig valóban. Amint leszállt az éjszaka, nyomuk sem maradt. És bár a kutatások jól haladtak, a kutatók olyan kevesen, hogy ha meg is találták ott a labor mélyén ezt az összefüggést, már nem igen maradt kinek elmondani. Ezt már mindannyian tudtuk a Demortumokról. Csak fényes nappal támadtak. Akkor viszont teljes erőbedobással. Ötféle formát és külalakot figyeltünk meg a néhány nap leforgása alatt. Ebben az egy dologban mind az öt egyforma volt. A napfény adta az erejüket. De mivel a nap minden elmúló éjszaka elteltével újra felkelt; a szörnyek vele keltek ki a sötétségből.
 
/Kép forrása: Internet/
by
Kami
Címkék: Obscuratus
Szólj hozzá!
2021. április 27. 19:34 - Kami könyvei

Csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra - INVALID

 

INVALID

 

Eljön a világ vége. De nem abban az értelemben, ahogyan gondoljátok. A Föld bolygó pályára állt, ezen semmi sem tud változtatni mert útjába került egy közel akkora meteornak, amilyen saját maga is. A fegyverek; legyen az rakéta; vagy vegyifegyver csak rögöket képesek leszakítani a hatalmas üstökösből, de komolyabb kárt nem tudnak tenni benne. Törődjünk bele. Így minden kísérlet meghiúsul, hogy van menekvés. Mindmeghalunk! De el ne mondjátok senkinek A földi emberek persze nem tudják. Teszik a mindennapi dolgaikat. Próbálnak élni és túlélni, a föld bármelyik másik országában is. Óvodába viszik gyermekeiket. Felszállnak a reggeli buszra, hogy munkába induljanak. Csak a legnagyobb hatalmak tudják; ők viszont nem beszélhetnek róla, mert nem beszélhetnek több milliárd ember haláláról úgy; mint a pályát módosított Nostradamusok. Oroszország. Kína. Irán. Az USA. Egy emberként hallgatnak, mert nem céljuk, hogy az emberek úgy haljanak meg, hogy félnek. Hogy sírnak. De az idő közeleg. Megkezdődik a visszaszámlálás.

 

Te mit tennél, ha tudatában lennél mindennek? Keresnéd a megoldást? Vagy végnapjaidban csak azt tennéd, ami örömet okoz? Esetleg degeszre ennéd magad? Vagy a sárga földig innád? Szexelnél 0-24? Vagy csak el sem mozdulnál a gyermekeid mellől, egészen az utolsó lélegzetükig? Netán önként hajszolnád magad öngyilkosságba? Hogy azt érezd; van beleszólásod, hogyan és mikor halsz meg? Vagy…

 

A végsőkig keresnéd a megoldást, mert a remény, a te szívedben is épp úgy él, mint milliárdok szívében?

 

Ha egy kínai kutató megtalálná a megoldást és azt mondaná, ez maradt az egyetlen lehetőség; világszinten; hinnél neki?

A kínai, az orosz, az amerikai, és a balkáni országok közös erővel elterjesztenek egy vírust, amikor kiderül, hogy ez az emberiség utolsó esélye. Egy vírus, ami önmagában is felháborító és betegséget okozó. Pusztító. Mint 1920-ban igaz?  És ezt merik utolsó lehetőségnek nevezni? Ugye? Már pedig ezt.

 

Kíváncsi vagy, hova is vezet mindez?

Gyere olvasni Kami könyvei fb csoportba! Hamarosan debütál legújabb történetem INVALID címmel. A teljes szinopszis ott olvasható. :)

 

by

Kami

Címkék: INVALID
Szólj hozzá!
2021. április 26. 22:12 - Kami könyvei

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

 

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

 

Peregrin azonnal fegyverei után nyúlt, hogy támadójába eressze a tárat, amikor figyelme saját háta mögé terelődött a zajokra, amik a föld mélyén gyülekeztek. Ahogy a lény kikelt a mélységből és szemei előtt tette fel fekete, bálnaméretű karmos kezeit a felszínre a fekete kráter mélyéről, a lányban meghűlt a vér. Fegyverei úgy estek ki reszkető kezeiből a hatalmas szörnyeteg láttán, mint ha megégették volna. Szembe fordult a hatalmas előmászó pokoli démonnal és ahogy annak elnyíltak állkapcsai üvöltés közben, Peregrin úgy érezte; elhagyta félelmében még saját testét is.

 

Csak fizikailag volt jelen, szelleme mintha szörnyet halni készült volna az elkövetkező másodpercekben.  Feltekintett a hegy omlásnyi, feketetüskés, pikkelyes, méregfogas varánuszhüllőre, de a lény világító szemei azonnal rabigába hajtották és képtelen volt elmozdulni onnan, ahol állt. Végtagokon járt, mint a krokodilok, de fogai inkább voltak kígyószerűek és inkább emlékeztette Peregrint egy lecsapó viperára, mint egy valódi aligátor bármely válfajára, még hosszú több méteres farka ellenére is.

 

A krokodil hosszú nyúlánk farka ezután mintha meglendült volna, hogy felé csapjon és mozgását követte a szörnyeteg törzse is, újabb épületeket téve a földdel egyenlővé.

 

Ahogy az épületek megrogytak, már nem kerülték el Peregrint sem, és úgy temették maguk alá a felsikoltó lányt, mint egy rongybabát. Még látta megvillanni Miura és Kazua hátát, ahogy egyszerre ugrottak érte, valahonnan a háta mögül, kardjaikkal szelve ketté a zúduló épület darabokat.

 

-          Az egyfarkú. Véletlen volna? – csattant fel Kazua és fáradhatatlanul kaszabolta le a zúduló köveket.

 

-          Aligha. Valami ide vonzotta. -  hasította a törmeléket Miura bőszen.

 

-          Ugyan ebbe az épületbe, amiben mi is a válaszokat keressük? Ne nevettess bátyám! Ha ez a lény itt van, ugyan azért érkezett, mint mi. Vonzza a Kilencfarkú lénye. A része akar lenni újra.

 

-          Ez csak egy civil, akit megszállt a Kijubi egyik levágott darabja, kisöcsém!

 

-          Attól még nem túl őszinte a mosolya! És különben is, honnan tudod, hogy itt nem ekkorák a krokodilok! Azon kívül, miért vagyunk, mind egy helyen? Ez túl egyértelmű egybeesés!

 

A kérdés hiába volt költői, mind a két férfi egy azon pillanatban fordult Peregrin felé, akit földre sújtott a látvány és tátott szájjal bámulta a hatalmas lényt.

 

-          Őt elvesztettük, ahogy látom. Nem fogunk válaszokat kapni, amíg ez az átokverte yokai itt van.  – csettintett egyet a nyelvével Miura. – Vidd el innen Peregrinát! Addig én…

 

-          A nevem, nem peregrina! – tört fel a lányból abban a pillanatban a valóság ereje ahogy meghallotta ezt az utálatos szót. - Mikuzune Peregrin vagyok! Ne használja úgy a nevem, mint egy mellékes jelzőt.

 

-          Szerintem, ne most vitassuk ezt meg! – Miura idegtépő sziszegése végérvényesen eloszlatta a lány kételyeit, ami az álmokat és a valóság határait illette. A kellemetlen alak csakugyan itt állt, neki háttal és azért küzdött, hogy életben tartsa. – De ha már itt tartunk, most, hogy mondja, ez a lény; itt; gyanítom, önért jött. Még ha ez valójában most engem is elképeszt. Érthetetlen, a Kilencfarkú miért választotta volna éppen magát. Ezt azonban ráérünk megvitatni később is. Tehát vagy vonuljon fedezékbe, az öcsémmel, amíg megteheti, és bízza rám a piszkos munkát, vagy…

 

-          Nem megyek vele sehová! – emberelte meg magát a lány haragvó tekinteteit egyenesen az ifjabbik szamurájba döfve, mint egy jelzés értékkel, hogy a férfinak eszébe se jusson közeledni felé.

 

-          Ami azt illeti, én se bíznék meg benne, rémes a modora, ami a nőket illeti, de tartok tőle; kivételesen nincs sok választása, Peregrina kisasszony. – de a férfi már lendült is előre, hogy célba vegye a hatalmas Kijubi-t.

 

Nem sokkal maradt le mögötte Peregrin sem, ahogy lángba borult elmével a rézüstökös kardforgató után indult, de már kapott is gránátjai után, hogy megcsáklyázza maga is a szörnyeteget.

 

Amikor első bombái nem sokkal Miura kardjának első csapásai közé ékelődtek; mindkettejüket hátra repítette a detonáció. Métereket szántották a talajt mire becsapódtak az épen maradt felhőkarcolók garázsaiba.

 

      A beálló csend egy pillanatig megtévesztette Peregrint és felujjongott a tudatra, gondolatban gratulálva magának; de mielőtt kiélvezhette volna a győzelem ízét, a sodró lökéshullámot újabb lökéshullám követte és válaszcsapásként a yokai démon két végtagja után a maradék kettőt is a felszínre húzta maga után, mint egy vérbeli krokodil és eltátotta állkapcsait. Végül feléjük indult.

 

-          Most felbosszantotta! – Miura hangja bár tényeket közölt, már kevésbé volt barátságos, mint annak előtte; miközben a rőt hajú férfi felkecmergett a talajról. – Hozzá teszem, engem is. Mindig ennyire szófogadó? – porolta le magát ezt követően a szamuráj és mérge szinte testet öltött, hogy Peregrin kezet foghatott volna haragjával.

 

-          Nem vagyok túl szabálykövető, ami azt illeti. – de a lány még hamarabb talpon volt, mint a furcsa harcos, mellette.

 

-          Igen, azt látom. Majdnem megölt minket! – fordult felé abban a pillanatban Miura és karon ragadta Peregrin-t. Maga sem tudta megregulázni készült, vagy szimplán csak jobb belátásra téríteni, hogy menekülésre ösztönözze, de ahogy belezuhant a csokoládé barna szemekbe; maga sem tudta volna megmondani mikor; de elveszett bennük egy egészen hosszúra nyúló múló pillanatig. Ahogy a szó a torkára forrt, meghallotta öccse vészjósló hangját a hátuk mögül és azonnal eleresztette a nőt, a múló pillanatokkal együtt hagyva hátra.

 

-                     Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor talán koncentrálnátok arra, hogy egy egyfarkú Icsibi mászott ki az egyik féreglyukból? Hogyan akarjuk legyőzni? Nem fogja fegyver. A kardom hatástalan ellene. – Kazua ekkor feldobta fegyverét lapjánál fogva vállára és végignézett újonnan alakult szövetségükön. Ezt követően félreérthetetlen rosszallással állta el Peregrin útját és lenézett a lányra. Csak, mint bátyjának, neki is felébredtek balsejtelmei és kivívta magának Peregrin teljes figyelmét. Felvette vele ezután a szemkontaktust; rabul ejtve sugárzó pillantásával hosszú másodpercekre; kutatva a válaszok után. De a csokoládé szemek néma hallgatásba burkolták tulajdonosukat, és ahogy Kazua felemelte szabad kezét, hogy ujjai köré fonja a nő egy tincsét; Peregrin észrevétlen az ifjabbik szamuráj torka alá csúsztatta szúrófegyverei egyékét.

 

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú részlet

Kami könyvei fb csoport

/Kép forrása: Internet

 

 

 

Szólj hozzá!
2021. április 26. 20:06 - Kami könyvei

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

KIJUBI NO KITSUNE - A Kilencfarkú

 

PROLÓGUS

 

Mikuzune Peregrin, a harmincöt éves, szingli, szabadúszó fejvadász egy éjjel furcsa álmot látott.

 

Egy félelmetesen gyönyörű nő elevenedett meg a szemei előtt, vérbe fagyva. A halálát okozó két nyílvessző, még alig olthatta ki életét, mert sikamlós vérét még nem mind nyelte el a néma föld;de már is két férfi érkezett a nő mozdulatlan testéhez. Mikuzune mintha érezte volna, mi következik, meg sem lepődött, amikor a szamurájok ezután elővették súlyos katana kardjaikat és szeme előtt választották szét Kilenc darabra vérbefagyott áldozatukat.

 

Levágták a gyönyörű nő mind két karját válltól lefelé. Lábait egyesével rugdalták arrébb, a metszés következtében. Fejét megragadva pedig lenyesték füleit; és kivésték szemeit. Végül pedig kivágták a nyelvét. Az egyik szamuráj ezt követően letérdepelt a szétkaszabolt porcelán fehér test mellé és kihúzta annak nyakából nyílvesszőjét; csak ezután hajolt oda hozzá, hogy még egyszer, utoljára ajkaival illethesse a halott nő homlokát. Mire féltérdeplő helyzetéből végül talpra kecmergett, már egyetlen könny sem volt a férfi szemében.

 

Peregrin elméjébe örökre bevésődtek kíméletlen mozdulataik miközben a tetem minden darabját jó messzire vitték a szamurájok után érkező elit katonák. A csillagalakzat közepén végül a két szamuráj vezér maga ásta el puszta kezével, áldozatuk törzsét és mire egy szerzetes megérkezett a Sesshōseki-vel, hogy a friss földhalomba állíthassa a felszentelt lepecsételt alaktalan, jellegtelen kőszobrot; Mikuzune Peregrin hallani vélte saját elméjében duruzsoló hangját. Mintha csak hozzá beszélt volna a szent ember; felismerte démonűző mágiáját.

 

            Ahogy a lány fejében értelmet nyertek a szavak, amiket még csak nem is ismerhetett, hiszen sosem tette a lábát Japánba; megérezte a lény erejét, aki épp most költözött a túlvilág helyett; éppen belé. A démon ezután széles üdvözítő mosolyra húzta élesen villanó fogait és főbiccentéssel hajolt meg szóra nyitva ajkait.

 

-          Miura no Szuke. Sose felejtsd el ezt a nevet, mert ez a név lesz a te veszted is. – suttogta a hang a lány fejében negédesen. -  Egy este Miura no Szuke álmában megjelenve, gyönyörű nő alakját öltöttem és kérleltem őt, hogy segítsen nekem, mert, ha nem, másnap meg fognak ölni. Szerinted? Mit tett Miura?

 

-          Visszautasított. – hebegte Peregrin félve, félálomban.

 

-          Másnap Miura no Szuke két nyilat lőtt ki rám. Az egyik az oldalamba, míg a másik a nyakamba fúródott.

 

Peregrin szeme azonnal kinyílt elvágva a beszélgetés fonalát. Az igazság az volt, hogy életében nem félt még ennyire. Tudatos énje pontosan tudta, hogy nem a valóságot látta vagy hallotta; mégsem volt képes elszakadni az álmaiban látott vérengzéstől. Sem a démon hangjától. Eszébe jutott a halott nő kivágott nyelve.

 

Ahogy sietve felült, zakatoló elméje azonnal apró lakása fürdőszobája felé kormányozta koordinálatlan testét, hogy az egész alakos tükörbe nézhessen, de saját álomittas arcán kívül már semmit sem látott, ami aggodalomra adhatott volna okot. Míg nem a démon hangja be nem úszott elméjébe újra tudatalattijából, és fel nem kacagott.

 

-          Ki vagy te? – rivallt rá a tükörképére a lány, de eszében sem volt választ várni egy élettelen tárgytól. Mégis mélyen belenézett a tükrön át, saját barna szemeibe. – Ez nem a valóság! Ez nem a valóság! – ugrott hátra végül Peregrin riadtan saját tükörképétől és kapkodva eltekerte a tusoló csapjait, hogy épp úgy, ahogy kikelt, világoskék halásznadrágostól, kék spagetti pántos topjában sebesen a víz alá álljon és egy hirtelen mozdulattal a két csap közül a melegvizeset elzárva; felébredjen a rémálomból.

 

Csak, amikor már saját sikolya előtört és reszkető hebegésbe csapott át, lehetett biztos benne, hogy tényleg ébren van. A hidegvíz kiűzte nemhogy holtkóros álmait, de összes félelmét is. Végre kapott levegőt és a mellkasát szorító émelyítő kellemetlen fulladás, távozóban volt; mire újra a tükör elé merészkedett. Ha jobban nem is festett csurom vizes ruháiban, hosszú derékig érő, még így is kikezdhetetlen hullámokban aláhulló gesztenyeszín, lelapult hajával, már sokkal jobban volt. Érezte, ahogy visszaszáll lelkébe a nyugalom és nagyot sóhajtott. Lehunyta csokoládébarna szemeit, hogy egy kis sörtés kefével elegyengesse, vastag gesztenyeszín szemöldökeit. Végül szemüvegéért nyúlt, a tükör melletti kis polcra, ahova előző éjjel tette, csak úgy, mint élénk zöld szemeit kölcsönző kontaktlencséit; miután hazaért a fejvadászkodásból. Amikor épp nem dolgozott, mindig a kellemes, tudálékos külsőt kölcsönző nagykeretes szemüvegét viselte. Ha álcának nem is volt épp a legjobb, nemtökéletes rövidlátóságát nagyban megkönnyítette. Kontaktlencsékben is jól látott, de hosszú órák elteltével nagyon tudták irritálni szemeit. Félálomban volt így is mire kivakarta a zöld lencséket szemgolyóiról, a megkönnyebbülést, még így is érezte elalvás előtt. Ahogy hagyományos szemüvege végre orrnyergére siklott, rámosolygott saját tükörképére.

 

A felcsapó pára megülte tükörre, csak ekkor rajzolt ki egy kilenc ágú csillagot a balsejtelem.

 

Peregrin pillantása, az ábrára libbent miközben eleresztette a kispolcot a rajta hagyott kezével. Ijedtében megbillent és a tusoló elhúzható ajtajának zuhant. Végül hátát nekivetve esett be két fenékkel megülve a talajt a hidegvíz alatt és újra sikoltani kezdett a lelkét megkörnyékező páni félelemtől. Ezen már a hideg víz sem segített. Megbokrosodó reszkető tagokkal ugrott talpra pillanatokkal később, hogy kimeneküljön a fürdőszobából, és mint ha eszét vesztette volna tépte fel lakása ajtaját. Képtelen volt egyedül maradni. Talán még mindig csak álmodott.

 

            Ha így is volt fel akart ébredni.

 

A lépcsőházi liftet elérve, eszement módon tapadtak ujjai a lifthívó gombra, és ismétlő mozdulatokkal nyomkodni kezdte a zölden felvillanó kapcsolót. A felvonó lefelé indult az ő szintjére. Már csak három emelet választotta el a hatodiktól. Már csak kettő. A nő nem is gondolkodott rajta, miért is a kilencedik emeletről indult, ahogy a lift kinyílt, Peregrin úgy ugrott be utastársa mellé, mint ha az élete múlott volna rajta és a fülke hátsó falához tapadt.

 

            Amikor azonban meglátta a liftben a tükröt, újra nagyot ugrott a szíve és elfogta a rettegés. Zavarodottan kezdett hátrálni, de a felvonó ajtaja ekkor csattant össze, elzárva a lányt a menekülési útvonaltól. Szinte sokkot kapott a felismerésre, amikor a lift megindult lefelé, anélkül, hogy kiszállhatott volna belőle. Riadtan penderült utastársa felé, mert az ismeretlen férfi nagyot köhintett Peregrin csuromvizes alakja láttán és sugárzó pillantásával, a nő átlátszó topjáról, egyenesen Peregrin szemeibe nézett; mielőtt kínossá válna, hogy tekintete olyan helyeken is elidőzött, ahol nem volt illendő. De már elkésett, ahogy a rettegő nő szemében meglátta a páni félelmet, el is felejtette a kínos helyzetet és vonallá préselte száját, majd össze is csippentette, hogy átgondolja a helyzetet. Ezt követően egy pillanat tört részéig habozva elnyíltak ajkai, de fogalma sem volt, hol is kezdje. Ez már a huszonegyedik század. A saját századában, a Heian korban, az 1200-as években egészen mások voltak a szokások. Ott teljesen tudatában a hagyományoknak vagy az illemnek, pontosan tudta volna, hogyan szólítson meg egy ifjú hajadont. Ez a helyzet azonban most más volt. Fogalma sem volt, mit tegyen vagy mondjon, így nem is vágyott fura szerzetnek lenni. Az egyszerűséget választotta.

 

Oka volt, hogy most itt van. Nem magától döntött így. Feladatot kapott. Ekképpen kellett hozzáállnia az eseményekhez. Az igazság pedig mindig annyival célravezetőbb volt és gyorsabb. 

 

-          A nevem Miura no Szuke. Az öcsémmel, Kazua no Szuke-vel, épp tegnap volt egy hete…

 

-          Nem érdekel a neve! – csattant fel megrettenve a lány és félve siklott közvetlen a zárt liftajtó mellé, hogy minél távolabb kerüljön a tükörtől és ha végre kinyílik a felvonó, elsőként hagyhassa hátra. Csak egyetlen egyszer engedte meg magának, hogy vessen egy gyanakvó pillantást utastársa arcára; annak neve hallattán. Amikor gondolataiban átvillant az a csók, amit egy ugyan ilyen nevű férfi adott szétkaszabolt áldozata homlokára; kirázta a hideg. A lány válaszát követően Miura keze bosszúsan a piros stop gomb mellé kezdett vándorolni, kellő óvatossággal, hogy Peregrin ne vegye észre.

 

-          Nézze kisasszony. Igazán nem akarok alkalmatlankodni, de nem vagyok idevalósi.

 

-          Ki nem találtam volna… Kérem ne nyomja meg azt a gombot! – halkult el a lány esdekelve ekkor és visszatartotta lélegzetét, látva, hogy utastársa hezitál a stop gomb felett. – Ki kell jutnom innen! Tudja… Tudja én Klausztrofóbiás vagyok és… - de látva beszélgető partnere pilláinak rebbenését Peregrin úgy döntött, ennél jobb kifogást kell találnia. Szorosan összezárta szemeit, hogy erőt merítsen és nagy levegőt vett, hogy kifújja frusztrációját. – Üdvözlöm, kicsiny hazánkban Miura no Szuke Úr! Remélem jól fogja magát érezni és… - zendített rá türelmetlen kedvességgel, hogy elterelje a figyelmet arról a bizonyos gombról. – Mondja csak jól érzik itt magukat a testvérével? Igazán örülök, hogy szomszédok lehetünk, még ha ma a szokottnál is kicsit idegesebb vagyok, higgye el, ez csak azért van mert…éppen vízvezeték szerelőért igyekszem. Tudja a lakásom… - mutatott végig vizes ruháin a nő hamisan csilingelő nevetéssel, de a férfi összeszaladó rosszat sejtető szemöldökei belé fojtották a szót.

 

-          Tudja kisasszony, az az igazság, hogy keresek valakit. Egy fejvadászt. A neve…

 

-          Peregrin? – de a nő hangja cincogássá vált, ahogy utastársa egyenesen rátenyerelt másik kezével is a stop gomb melletti oldalfalra, csapdába ejtve a nőt, miközben a lift szerencsével határos módon továbbra sem állt meg. Végig zavartalan folytatta útját.

 

-          Tehát csakugyan jó helyre küldött az az átkozott Genno. – esett alább a férfi szívélyes hangszíne és már csak a nem létező bajsza alatt mormolt egy pillanatra maga elé meredve.  -  Akarom mondani; ezek szerint a kisasszony ismeri ezt a fejvadászt? – mosolygott fel végül Miura szelíden és felsóhajtva utat nyitott egyik karjával, hogy ne ijesszen rá az idegen lányra.

 

-          Testközelből. - Ahogy a lány ajkain kibukott a kínos szó, mindketten elhallgattak

 

Pillanatokkal később végül Miura mégis csak visszaemelte kezét a zárt liftajtóra, véletlen sem akarva elszalasztani a nőt és ajkai ismét vonallá szűkültek, ahogy gyanakodva feltekintett a szemüveges csokoládészín szemekbe.

 

-          Mit is mondott, hogy hívják? – suttogott végül epésen és a lány megilletődő arcába akart hajolni, de Peregrin megelőzte és egy világbéke reklámarcra hajazó széles mosollyal átbújt fogva tartója karjai alatt, mielőtt a férfi újra beszoríthatta volna.  

 

-          Miért keresi a fejvadászt?

 

-          Csak neki személyesen fogom elmondani.

 

-          Akkor hát… Adja át neki, szívélyes üdvözletem! – csattant fel Peregrin felvillanyozódva, ahogy a felvonó megrándult és hűvös fuvallat fújta hidegre a vizes pólót a hátán.

 

Éles váltással ugrott ki ezt követően a férfi karjai közül, és már indult is a lépcsőház főbejárata felé, hogy hátra hagyhassa megrökönyödő utastársát, vissza sem nézve többet, nehogy elárulja magát. Miura furcsán, kurtán vetett felé egy töprengő pillantást. Ezt követően utána indult, kezeit óvatosan hosszúkabátja alatti katana kardjára csúsztatva.

 

-          Ugyan testvérbátyám! Egy csurom vizes, mezítlábas fehérnép! Csak nem kelt tán ekkora riadalmat! Bizonyára nem voltál kellően tartózkodó és kimért. Megijesztetted!

 

-          Kazua! Csak hogy itt vagy! Ha a viselkedésem hagy némi kivetni valót maga után csak az egyetemes törvény miatt lehet.

 

-          Azaz?

 

-          Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Nem mondhatod az embereknek, hogy a tizenkettedik századból jöttél! Genno szerzetes figyelmeztetett, mielőtt végig csinálta a rituálét. Ahogy azt sem, hogy a Sesshōseki kőben kárt tettek két héttel ezelőtt és a benne lakozó Kilencfarkú rókadémon újra elszökött, hogy emberi alakot öltsön. Amikor a tizenkettedik században Toba császár magához hívatott bennünket és azt az átkozott varázslót, Abe no Szeimeit; mert varázsló rájött arra, hogy Tamamo-no-Mae; azaz Toba császár felesége, kedvese, szerelmese, nem más, mint a leghatalmasabb Kilencfarkú rókadémon; már csak Genno szerzetes legerősebb mágiája segíthetett. A szerzetes szerint Tamamo-no-Mae, három legerősebb yokai démon, a Nihon san dai aku yokai-ok egyike volt. A varázsló azt állította, a nő, akit a császár a feleségének mondhatott; megmérgezte Toba császárt és démoni varázstudományát csakugyan arra használta, hogy elszívja a császár erejét. Toba nem hitt nekünk amikor még csak sejtettük ezt a császári udvarban, és nem hitt a varázslónak, Abe no Szeimei-nek sem. Végül egy szent rituálé megtartásával ösztönözték a gyönyörű császárnét, császára helyett, akinek az állapota csak romlott, hogy a szent rituáléval, Tamamo-no-Mae tisztára mossa azt a gyanút, miszerint ártó lélek. Persze annyira tökéletesen végezte a rá kiszabott feladatokat, és mondta fel a szent szövegeket, hogy még a varázsló is hitt neki. Ahogy Tobe császár is. Tamamo-no-Mae ott bukott el, hogy míg hazug szavaival azt győzött meg, akit akart; a szertartási botot már képtelen volt a kezébe venni. A szent ereklye nem állta érintését. De Tamamo-no-Mae hiába menekült el, ezzel csak azt érte el, hogy a varázslót végre félre állította a császár, és rábízta legjobb harcosaira felesége felkutatását és megölését. Tamamo-no-Mae testét és vele együtt lelkét mi magunk vágtuk kilenc darabba, hogy ha el is szökik; halhatatlan lelke, többé ne árthasson az embereknek. De ez nem jelenti azt, hogy hagynunk kell kicsúszni a kezeink közül. A követ, ami elzárta, megrongálták. Már csak abba bízhatunk, időbe telik, mire a Kilencfarkú kicune megtalálja a levágott darabjait. Addig van időnk nekünk is, hogy megtaláljuk és újra elzárjuk. Valami oknál fogva, Genno pont ideküldött bennünket amikor elvégezte a rituálét. Kizárt dolog, hogy tévedett volna. Oka van annak, hogy egy Peregrin nevű fejvadászt kell kövessünk.

 

-          Aki nem mellesleg most lépett olajra? – vakargatta meg szurok szín üstökét a harmincas éveiben jár ifjú Kazua és szálfa egyenes rövid haja frufruját elcsapta rikítóan kék szeme elől. Pillantása összeszűkült a megválaszolatlanul maradt kérdéstől és nagyon sóhajtott. -  Kard helyett, vidd inkább a kabátomat! Arra nagyobb szüksége lesz a mi kis Peregrinánknak! – nyújtotta ezzel hosszú fekete szövetkabátját testvérbátyja felé és rávillantak komolytalan gödröcskéi. – Gondolod, hogy ő lehetett a fejvadász?

 

-          Gyanítom. – torzult grimaszba Miura arca és átvette a kabátot. Végül hóna alá csapta, levéve kezét kardja markolatáról. – Igencsak zavarba jött, amikor megemlítettem, kit keresek. Véletlen lett volna?

 

-          Amikor a fejvadászra vadásznak? Mit mondtál, mi is a kisasszony teljes neve?

 

-          Nem mutatkozott be hivatalosan.

 

-          Hogy nem? Mit nem merészel! – gúnyolta ki testvérét Kazua és jót derülve elindult a lépcső irányába.

 

-          Itt laksz, már egy hete. Igazán megtanulhatnád kezelni ezt a fura, zajos dobozt.

 

-          Ó, nem azért gyalogolok, mert szükségét érzem, hanem mert nem akarok kiesni a formából, bátyám. Javasolhatom neked is…

 

-          Nem. Nem javasolhatod. És most, ha megbocsájtasz, ki kell derítenem hova mennek télvíz idején, az itteni nők. Nézz szét ebben a hatalmas házban Kazua. Keress olyan lakást, aminek ajtaját tárva-nyitva hagyták.

 

-          Mit is keressek pontosan bátyám?

 

-          Ez a lány menekült valami elől. Találd meg, hogy mi elől.

 

-          Ha halálra fagy, mielőtt megtalálnád, hozd el hozzám!

 

-          akkor majd felmelegítem. – húzta kelletlen vicsorba száját Miura no Szuke és elviharzott a kijárat felé. Világos réz szín szálfa egyenes haja bronzból öntött palástként repült utána. Az ifjabbik szamuráj tudta, ez lenne az utolsó cselekedet; amihez kőszívű, rideg bátyja folyamodna, mégis megmosolyogtatta a tudat, miközben eljátszott a gondolattal, hogy ez az érzéketlen marcona; egyszer talán emberére akad. Egy szökésben levő kis peregrina, persze, vajmi kevés ehhez, de ha bátyja vakon született is; ha érzéketlen tud maradni a csuromvíz női idomok láttán; az ifjabbik fivér maga döntött úgy, hogy ez egyszer kevésbé lesz önmaga és nem ugrik rá azonnal a kínálkozó lehetőségre. Élvezte, ha bosszanthatta bátyját, de azt még jobban, ha a nők önként adták meg magukat a szellemesebbik felének. Mindannak, ami bátyja sosem lesz. S mindezt az orra előtt.

Miura megannyiszor csattant fel kisöccse bohémságára, ahányszor csak Kazua megnyert magának egy-egy újabb női szívet; vagy méltán nevezett trófeát. Ezt sosem lehetett megunni.

 

-          Hát jó. Azért egy próbát megért. – szelte ezt követően morcosan a lépcsőket az ifjú Kazua is, hogy minél hamarabb letudja a rá bízott feladatot. A tízemeletes ház véget nem érő lakásai órákra magukba szippantották.

 

Kami könyvei fb csoport

 

Kép forrása: Internet

by

Kami

 

 

 

Szólj hozzá!
2021. április 26. 18:08 - Kami könyvei

Follomon Sárkányai könyvek

Follomon Sárkányai könyvek - Sárkányok repülése 1.

Shelly bűnbánóan hallgatta testvére történetét majd ismét a sárkányra, vetette tekinteteit.

 

- Megszökhetnénk előle! Kiszabadítalak! Ha beljebb úszunk, eltűnhetünk a nádas alatt és a tó távolabbi partján lovak várnak és… - Shellong ekkor kikerekedett szemmel nézett ismét a mozgolódó sárkánygyíkra, aki feszengve tűnt el a szemük elől. Helyében egy tejföl szőke hajú férfi állt.

- Ez… - sápadt el a nő az ismerős arc láttán.

 

- Ő ott a parton…

 

- Follomon! – rikoltott dühösen Shellong és megindult a part felé ahol a kelta állt.

 

- Shelly! Várj! – rohant be elé ijedten Shila és kezeit a nő elé emelte, útját állva.

 

- El az útból!

 

- Megmagyarázom! – kiáltott a partra kicsörtető nővére után Shila aggodalmasan.

 

Shellong mezítelen testtel és lángoló arccal állt meg az elvigyorodó Follomon előtt. A férfi megnyalva szája szélét szórakozottan, végig mérte a tűzvész sújtotta női arcot, végül várakozón felvonta szemöldökeit és szelíden mosolyogni kezdett.

 

- El akartam mondani… Shellong… még a kocsmában… - kezdett bele végre a férfi türelmesen. – Amikor azt kérdezted, honnan tudom; ki vagy. Shila volt olyan kedves és sokat mesélt rólad. Így mikor találkoztunk, azonnal tudtam. De nem hallgattál meg… és az az idióta Worren is csak keresztbe húzta minden beszélgetésünket. Szóval ha … akkor most elmondom… nálam van a húgod… és… - Follomon már nem érkezett befejezni a mondatot, mert Shelly abban a minutában pofon csapta.

 

Csend támadt és némaság.

 

- Te … Te vagy az idióta! Eljátszottad a macsó szépelkedőt! A törtető, levakarhatatlan… - csattant fel Shelly, de ekkor már tudta, nem fogja befejezni a mondatot. Szemeiből könnyek csordultak ki, miközben hátat fordított a férfinek. Visszarohant ezt követően a vízbe és csuklón ragadta Shilát, maga után rángatva.

 

- Shellong! Várj! – állt ellen a lány nővérének és kitépte csuklóját a szorításból. – Follomon segíteni akart! De nem hallgattad meg!

 

- Ha nyíltan beszélt volna… Ha elmondta volna itt vagy… vele… De nem tette… Elhitette velünk, hogy egy…

 

- Hittél volna neki nővérem? Hm? Ha azt mondja, itt van Shila…és titeket keres… elhittétek volna??

 

- Follomon egy…

 

- Follomon segített, hogy végre egymásra találjunk. Miután leráztátok, követett titeket, majd eljött értem, és idehozott.

 

- Ő egy sárkány katona! Azok közül való, akik meg akarják ölni apánkat! És te Shila segítettél neki abban, hogy megtaláljon, és megállítson bennünket, mielőtt kiszabadíthattuk volna apát! Most hogy már mindketten itt vagyunk… egy sárkánnyal… nem hagy minket elmenekülni! Aláírtad apánk halálos ítéletét… - keményedett meg Shelly hangja. Szemein látszott a felismerés szikrája, miközben kiutat kezdett keresni szorult helyzetükből. Ekkor azonban mintha bevillant volna a gondolataiba még valami. Összeszűkült szemekkel fordult vissza a kelta felé.

 

- Hol van az öcséd Follomon?

 

- Vadászik. – hangzott a parton álló válasza fenyegetően. A nő azonnal megértett mindent. Arca élettelenné és sápadttá fakult.

 

- Worren…. – fordult el ezt követően húgától és futva gázolt a folyó mélyebb részeibe. Visszafelé kezdett úszni, arra amerről nem régen jött. Szántotta a vizet akár egy csónak, tudta minden késlekedő perc társa életébe kerülhet.

 

Pár perc elteltével elérte végcélját és rohanvást sietett ki a partra elszántabban, mint egy gladiátor. A lovakhoz futott, majd az egyik nyergén lógó kard után kapott. Maga elé emelve a kardot futott be a már kihunyt tábortűz mellé. Meg is torpant menten, amikor meglátta Worrent és az ifjú Tindell-t. A két férfi épp háttal ült Shelly-nek és nagy beszélgetésben voltak. Ám a halk neszt mindketten meghallották. Udvariasan elhalkultak. Majd talpra álltak.

 

- Hát akkor én visszamegyek Follomon-hoz… - köszörülte meg torkát az ifjú sárkány kölyök és visszaindult a fák közé.

 

- Hm… - Worren bólintott majd végig követte, amint beleveszik a fák sűrűjébe. – Hát előkerültél. Már aggódtam. – fordult ezzel a férfi a lány felé. Szemei kikerekedtek. – Tulajdonképpen… mi is történt veled? – nézett a kardot tartó mezítelen nőre és lesütött szemmel, grimaszolva ismét hátat fordított az elvörösödő nőnek. Majd saját hajába túrt. Megigazgatva copfját. – Ha az volt a célod, hogy elveszítsem az önuralmam, remekül csinálod.

/Follomon Sárkányai könyvek részlet/

Teljes tartalomért keressétek Kami könyvei fb csoportot

by

Kami

 

 

Szólj hozzá!
Fantasy szerző
süti beállítások módosítása